Levél a szovjet írókhoz Petőfi Sándorról

Előszó

Sosem kell inkább felvérteznünk magunkat az ékesszólás ellen, mint amikor szeretett tárgyunkról, szeretett emberek előtt beszélünk, Ezt kell szem előtt tartanom, most, hogy Önök előtt Petőfi Sándorról szólhatok. Ifjúságunk emlékei fonódnak össze verseivel, a szerelem és szabadság első eszmélése s e hatást még növeli bennünk művészetének és forradalmár életének vértanusággal megszentelt egysége. Huszonhétéves volt, mikor meghalt s a szépségek egész világát hagyta... Kire? Miránk, magyarokra? Igen, reánk, de egyben minden emberfiára, akiben a szabadság és emberi méltóság szunnyad vagy lángol.
Önök, kik nagy forradalmunkban megvalósíthatták Petőfi álmait, verseiben ismét átélhetik az elnyomottakért lázadó szellem és szív viharzásait. Azok a népek kik még e nagy mű elvégzése előtt állnak, szellemi, erkölcsi és politikai erőt meríthetnek verseiből. Mi pedig példát és mértéket keressünk benne, új, szabad állami létünk szellemi, érzésbeli, erkölcsi alapjait. Igyekeztem a tárgyhoz kötni magam, nehogy a lelkesedés, ifjúságom emlékei, megpróbáltatásaim és felszabadulásom érzései magukkal ragadjanak. Hű képet akartam rajzolni Petőfi Sándorról és nemzeti történelmünk eleddig legnagyobb koráról. S ha mégis elkövettem a hibát, mitől előljáróban óvni akartam magam, úgy tulajdonítsák ezt a költő sé az Önök iránt táplált jó érzéseimnek. Vissza