Levelek I-V.

Fülszöveg

' Í: 'Í ii', ¦i^'lfifeaKiil^MMlffiiii
ön olyan fiatal még, a kezdet kezdetén áll és szeretném megkérni, szívből megkérni, kedves Uram: legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdése iránt, s próbálj a meg magukat a kérdéseket megszívlelni, mint zárt szobákat vagy mint valaniilyen sosem hallott nyelven írt könyveket. Ne kutakodjék most olyan válaszok után, melyeket senki meg nem adhat Önnek: még nem kelnének életre ezek a válaszok. Most arról van szó: éljen át mindent. Élje át a kérdéseket. Akkor majd talán, lassanként, egy szép napon élete beletorkollik a válaszba, szinte észrevétlenül. Lehet, hogy Ön magában hordja - az élet különösen tiszta és boldog adományaként - a fomiálás és alakítás képességeit; nevelje rá magát erre - de fogadja nagy bizalommal mindazt, amit megtapasztal; s ha benső akaratának sugallatára vagy bármiféle szükséghelyzet következményeként tolul föl ez a tapasztalat, vegye a hátára, és semmit ne gyűlöljön, semmit.
Azokban az időkben értette meg, hogy... Tovább

Fülszöveg

' Í: 'Í ii', ¦i^'lfifeaKiil^MMlffiiii
ön olyan fiatal még, a kezdet kezdetén áll és szeretném megkérni, szívből megkérni, kedves Uram: legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdése iránt, s próbálj a meg magukat a kérdéseket megszívlelni, mint zárt szobákat vagy mint valaniilyen sosem hallott nyelven írt könyveket. Ne kutakodjék most olyan válaszok után, melyeket senki meg nem adhat Önnek: még nem kelnének életre ezek a válaszok. Most arról van szó: éljen át mindent. Élje át a kérdéseket. Akkor majd talán, lassanként, egy szép napon élete beletorkollik a válaszba, szinte észrevétlenül. Lehet, hogy Ön magában hordja - az élet különösen tiszta és boldog adományaként - a fomiálás és alakítás képességeit; nevelje rá magát erre - de fogadja nagy bizalommal mindazt, amit megtapasztal; s ha benső akaratának sugallatára vagy bármiféle szükséghelyzet következményeként tolul föl ez a tapasztalat, vegye a hátára, és semmit ne gyűlöljön, semmit.
Azokban az időkben értette meg, hogy rögtön méltánytalanság fenyegeti, mihelyt mást remél az élettől, minthogy az puhán megérintse a karján; hogy lelke olyan volt, mint a mérleg (ha kerülni akarja a romlást): minden dolog csak addig feküdhet tányérján, míg a súlyok (odakint) az ő mértékegységeire figyelnek. Az, amiben a többiek oly temiészetes talpraesettséget tanúsítottak, mindaz a száraz, amorf és állhatatos mellék-élet, amelyből a többiek furfangos gyökereik révén mégiscsak kiszívtak valami táplálékot, mindaz, ami azoknak, akik elfogadják az éppen adódó tapasztalatot, és szembesülnek vele, valahogy mégiscsak hasznára válik mindez elborította az ő teljesen gyökértelen tudatát, mely (pillanatokra) azt sugallta neki: ő a vándor, a jöttment, az örök hurcolkodó, aki mindent örökké faképnél hagy; ez a tudat irányítható volt, és elhárítható és hirtelen az egész világ fölé feszült ki a végtelenbe, partokat söpört végig. Isten csempészútjait kutatva (ideiglenesen). Talán ezért taitozott legmegrendí-tőbb élményei közé, hogy megcsodálhatta a legkorábbi idők görög sírköveit: azokon a kölcsönös érintés, tenyér nyugvása tenyérben, kéznek vállhoz érkezése teljesen a birtoklás igénye nélkül történt, sőt a sors számára közömbössé vált páros időtöltésben a búcsúzás fájdalmának mégcsak árnyékát sem lehetett érzékelni, minthogy semmiféle vég rettegése, semmiféle változás előérzete nem botránkoztatta meg ezeket a kezeket, mert nen-i állt előttük semmilyen más kihívás, mint a hosszú, merő magány, amelyen át érezték egymást, valahogy úgy mint két egymástól távoleső dolog figurái, melyek szelíden egyesülnek egy bizonyíthatatlan létezésű tükör belsejében.
Minden rossz, amit magamon megtapasztalok és képtelen vagyok legyűrni, minden hamisság, alantasság, gyülöletesség és lelki durvaság, amit mások megéltek általam, ha türelmüknek végleg vége szakadt, és igen, főleg ez, a durva vonás, hiszen úgy érzem mintha légkoraibb gyermekkorom óta volna bennem egy hang, mely nem talál nyugalmat, nem tűri, hogy bennem van és kiharsan belőlem, vaktában mintha mindig azt hajtogatták volna előttem: Te, René, Te aki néha a legfinomabb, legéteribb, leglá-gyabban lebegő dolgokat vagy képes megsejteni, elébük menni. Te képes voltál erre Barátném, nem tudom ki mondta ezt először, borzalmas lenne, ha Magának csak távolról is erre kellene gondolnia egyszer; hogy képes vagyok erre, az bizonyos, saját szememmel láttam - képes vagyok arra, hogy közönséges legyek, nyers és brutális (hogy kereken kimondjam) éspedig olyan lágyan szőtt lebegő szálú viszonyokban, ahol nincsen többé brutalitás, ahol az úgy tör elő mint egy kísértet, ahol csak rámeredünk és nem akarjuk elhinni, hogy csakugyan itt van.
1 - ' i'.:) .f ¦ ' '
m
Ki tudná megmondani, mi történik ma voltaképp velünk s milyen embereknek bizonyulnak majd utóbb ennek az évnek túlélői. Én elmondhatatlan fájdalmat érzek, és heteken át megértettem és megértettem és irigyeltem azokat, akik koráhhan haltak meg, hogy nem kellett látniuk ezt innen, ezt az apokalipszist; mert van olyan, van olyan pont a térben, ahonnan nézve még a szörnyűség is természetnek tűnik, az univerzum ritmikus megrendülésének, amely létében ott is szilárd és rendíthetetlen, ahol mi elpusztulunk. És persze elpusztulunk, belepusztulunk, bele a Létezésbe, a Lét centrumába, - vegye észre itt valaki, vegye szemügyre a pusztulás teljességét, s akkor egyszerre megtapasztal valamit a halálról, talán ez ennek a borzalmas háborúnak az értelme, talán egy láthatatlan néző színe előtt zajlik ez a kísérlet, - ha elgondolható, hogy vannak tévedhetetlen szemek, átható, valóban tapasztaló szemek, a kutató szemei, aki úgy vizsgálja mindezt, mint a legkeményebb kőzetet, és az élet újabb keménységi fokát állapítja meg a fortyogó halálnak ebben a lávájában.
Maga helyesen olvas engem, mindig is helyesen olvasott, így augusztusi levelemből is pontosan sejtette meg, amit nem mondtam ki nyíltan: hogy ez az időszak számomra az eszmélkedés alfája volt, önmagam líj birtokbavétele, de legalábbis az első lépés ahhoz, hogy megindulhassak saját középpontom felé (amitől a zilált körülmények oly messzire sodortak). És így nyilván helyesen olvassa majd e híradásom soraiban és sorai között is: elégedetlenségemet, aggályaimat és gondjaimat, hogy el kell mennem innen: ha nem a körülmények, akkor már maga az évszak véget vethetne - lassú elfordulásával - az itteni nyomorúságnak! És itt ezt tanultam meg, ezt: hogy mennyire szükségem volna most valamilyen állandóságra, egy házra, egy kertre, csöndre, magányra, egyenletes életgyakorlatra, - változásról hallani se akarok, de sokáig, sokáig, irtózom ettől a fenyegetéstől. És azzal is tisztába jöttem: egy régi házra vágyom: nekem ugyanis a múlt rezgései, amelyek oly finoman itatják át a régi dolgokat, azok pótolnak mindenféle emberi érintkezést, - minden ember elől el szeretnék bújni egy időre; csak most tántorodott meg igazán minden ember, most bizonytalan önmagában - és több buzdításra van szüksége, mint eddig bármikor, több támogatásra, bátorító noszogatásra, és amit én e képességekből kínálni tudok. Némileg összeszedett szívemnek energiáit, túl könnyen és tiil készségesen - át is adom az embereknek; de ez a közlékenység (minthogy annyi mindent kell j óv átennem és pótolnom önmagamban) megintcsak elernyed és elszegényedik, és valami lényeges méltánytalanság történik velem, akinek - hiába - az a sors jutott, hogy ne közvetlenül, hanem közvetve, a nmnka alakzataiban, adja át és adja fel magát. Vissza