Földön futó füst

Előszó

Részlet a könyvből:
"Anna, nem voltál még két hónapos sem, amikor erőlködtél már, hogy beszélgess. Összeráncoltad a homlokod, figyelmesen nézted a föléd hajló száját, csücsöríteni próbáltál és hangokat formálni. Nem a messzeségből hozottakat akartad elmondani a mi nyelvünkön, nem önmagad kifejezésére törekedtél, csak arra, hogy beszéljünk. Az igyekezeted meghatott (ez bizonyára az öregedés jele), mélyebben, talán tisztábban éreztem valamiféle hálát, mint amikor a saját gyerekeim ugyanilyen kapcsolatteremtési erőlködését láttam.
Beszéljünk. Ne hidd, hogy nekem, vagy bárki föléd hajlónak könnyebb ez. Azt mondom, „hő", vagy „klő-klő", vagy azt, hogy „szép, kedves, okos", ez csak rutin, s mert soha ezelőtt nem éreztem, hogy amit írok, az „valakinek" szól, most, hogy neked akarok elmesélni - mindent, igyekezettel válaszolni az igyekezetedre, jobban szorongok, mint bármikor. Milyen alaktalan az a minden, milyen hatalmas. Félek, hogy rád zúdul, félek, hogy meg sem tudom fogni. Amíg a szavakat rakosgatom, összehúzott homlokodat, a szemedet, hosszú, kékes szélű szempilládat látom, és semmiféle csábítást nem érzek, hogy az egyszerűbb, szokványosabb utat válasszam, s felnőtt tanácsokkal, akár élettapasztalatokkal lássalak el. Tudom jól, csak akkor fogunk beszélni, ha hozzád hasonlóan próbálkozom én is. A betűim a te hangjaiddal együtt formálódnak, a történetem artikulálódik - mert történet lesz, sejtheted; csak történetben lehet annyi életet, játékot találni, hogy törekvésünk összeérjen. Később - ezt könnyű és kellemes elképzelni - a térdemen ülsz, kérdezel, talán elterelsz, vitatkozol, de tudd, milyen homályból, miféle ősi vágyból születik ez a történet. Vissza