Lincoln

Előszó

Részlet a könyvből:

A napszámos

A vihar megállás nélkül recsegteti a kunyhót. Minden reszket, minden hullámzik, minden sír, sivít és zokog: a messzi síkság, a hatalmas fák, amelyeket még nem döntött a földre az ember, a sivár kis házak és az alacsony tetők alá rejtőzött emberek, kik a fal mellé lapulva az álomba menekedtek az elemek vadító tombolása elől. Javarészt persze már megszokták ezeket a kísérteties éjszakákat. Van, aki már nem is hallja a szél sivítását; naphosszat húzta az igát: elfáradt. Mindenki alszik. Szülők és gyermekek egyaránt.
Csak a kis fiúcska ébredt fel hirtelen, A szél meglazította a kemence falát és hatalmas követ zúdított a szobába. A kő az átellenes falig gurult, pontosan odáig, ahol a gyerekek alommal tömött fekhelye domborodik. A fiúcska a nővére mellett aludt. Rendszerint a keményre nyomkodott zsák külső szélén feküdt, mert Sarah fázós természet volt. A szél bezúdult a kéményen. A fiú jobban állta a hideget, annak ellenére, hogy ő volt a fiatalabb. Csontos volt és keménykötésű. Csak engedné el Sarah a rókabőrt, amelyet nemrégiben hozott haza az apja. A lány azonban meg se mozdult. Görcsösen szorítja magához a meleg, vörösbundát, álmában szinte beleburkolódzva a prémbe. Bárhogy is szeretné a fiú, nem tudja kitépni a nővére kezéből. A testvére felé pislant. Csak az egyik kis öklét látja, a rózsaszínű fülét és a párnába gabalyodott kócos, fekete haját. A lábfeje a nővére lábához tapad. Odalent még nem szabadult el testéről a rókabőr. Ott még meleg van. Jó, hogy a tűzhelyben még parázslik a zsarátnok; legalább körülnézhet és elszórakozhat egy kicsit, a szobát mustrálgatva. Vissza