Az alagút

Előszó

Részlet:

"Becca mindig is tudta, hogy tragédiával fog végződni az élete. Gyerekkorában persze nem tudta megfogalmazni ezt a bizonyosságot, sem azt, hogy hogyan is láthatna előre ilyesmit. Egyszerűen hitt a gondviselésben, és semmiféle meglepetést nem okozott neki, mikor arra is ráeszmélt, hogy ráadásul fiatalon kell majd meghalnia.
Hétéves lehetett, mikor megkérdezte az édesanyját a halálról. Mamm azt felelte, hogy aki meghal, az a Jóistenhez költözik. Ez a válasz rettentően tetszett Beccának. Megnyugvás töltötte el, hisz már tudta, mi vár rá. Ez után a nap után már sohasem félt attól, hogy a halála közel van, és hogy elkerülhetetlen.
Most, nyolc év elteltével, ahogy itt állt a Mohawk-tó fagyos partján, és bámult végig a hatalmas jégfelületen, az anyja egykori szavai csillapították a napok óta halmozódó riadalmát. Közben be is sötétedett, s ettől a tó világa olyan egyszínű, kásás állagúvá vált, amelyben a horizont és az égbolt szürkeségét már nem lehetett egymástól megkülönböztetni. A tó jegén tucatnyi vagy még több kalyiba látszott, amelyeket a jég alatt pecázók állítottak maguknak a lékeik fölé. Az egyik fabódé ablakából sárgás fény szűrődött kifelé. A többi azonban mind sötét volt, és Becca ebből tudta, hogy az Englischer pecások már hazamentek.
Gyapjú kabátján keresztül is egészen Becca bőréig hatolt a szél. Rálépett a jégre. Az érdes felszínen végigsöprő szél olyan erővel csapta az arcába a havat, mintha homokviharban haladna. A ruhájának szegélye keményre fagyott, és csak úgy fűrészelte meztelen lábikráit. De már jó ideje gyalogolt, és érzéketlenné fagyott keze-lába. Tudomást sem vett ezekről az apróságokról. Hisz nemsokára úgyis révbe ér, már nem kell túl sokat gyalogolnia." Vissza