Előszó
Játszva tenném dolgomat, ha e könyv egy műtárgyak vásárának reklámjaként jelenne meg, ahol én kaptam volna a kikiáltó szerepét. Csupán azt kellene nagy betűkkel leírnom vagy rikoltonom: ha látni kívánják Szervátiusz Tibort, csak nézzenek körül, itt áll önök előtt számtalan példányban.
De félre a tréfát. Akinek szeme van, látja: Szervátiusz Tibor a szíven szúrt Petőfi Sándor; ő a vastrónon pörkölődő Dózsa György, önmagáról mintázta a Kolozsvári Krisztust, és ő áll a Székely pietá csavarodó tengelyében. Neki áldoznak, és ő az áldozat a Magyar oltáron. Ő vagyunk mi, ezért őbenne foglaltatik a nemzet - így hát mi kevesebbek lennénk, ha ő nem volna.
Könnyű dolga volt Istennek, amikor - jókedvében - megalkotta őt az élet kapujában, mert az édesapjáról mintázta. Ezzel a teherrel és előnnyel indította őt jó szívvel a Teremtő egy új lehetőséget nyitó életútra, szabad akaratára bízva tehetségének futását. Az Isten ebbéli szándékát faragta szoborba az apa, először fia huszonkét éves korában, majd két év múlva ismét, hogy egy serdülőnyi év után megint tudtunkra adja: egyikük sem feledte a fentről jövő megbízatást. Az igazi közös jel a közös mű volt, Tamási Áron vulkánkőből faragott síremléke Farkaslakán: az írott kő.
Szervátiusz Tibor szabad akarata azonban évtizedeken át csak a szurdokban zúgó folyó vizeként csaponghatott. Megérintette őt ugyan a szenvedések valóságából lecsapódott Könnycseppek oszlopának ihlete, a Napisten fémes és márványkő csengésű szele, amely az alakkal, a mintával és az üzenettel való halálkomoly játszadozásra hívta ki őt - hogyan lehet e három gráciát eggyé, harmonikus egységgé szelídíteni. De csakhamar kiderült: a szikla nem enged. A sors láthatatlan kőmedre keményebb, mint az ölbe kapható andezittömb, amelyből csak le kell faragni a fölösleget, hogy a véső nyomán kiléphessen kristályba fagyott fogságából Móricz Zsigmond vagy Ady Endre szelleme. Szervátiusz Tibor a bizonyítéka: van elhivatottság és elrendeltség, van szenvedés és azonosulás, van átmeneti kiúttalanság és elhagyatottságérzés, de sorstalanság nincs.
Mindazok, akik szeretik Szervátiusz Tibort és mindazok, akik értik őt, könnyű szívvel állíthatják, mert tudják: Ő a XX. század egyik legkiemelkedőbb magyar és európai szobrásza. Ez az értékítélet azonban mást és mást jelent a barátok és műértők, a művészek, az ellenszenvtől vagy az alkotóval való azonosulás érzésétől fűtött bírálók, a művészettörténészek, a publicisták, a műkereskedők, a műkedvelők, az alakoskodók és a közéleti emberek nyelvhasználatában. Van, aki piaci értéket, van, aki formabontást ért ezen, más a felkapottak hirtelen ellobbanó dicsfényét, megint más a szómalmok köveinek pusztító vagy egekig magasztaló őrlés-örvényét érti ezen, de vannak, akik az értékek állandóságát, vagy az élet átlényegített valóságát értelmezik így. Mindenki a maga értékrendje szerint.
Szervátiusz Tibor lehetett volna felkapott divatszobrász, akinek a műtermében vagy a szoborgyártó műhelyében viaskodnak a növendékek az anyaggal, és várják a mesteri tudást elismerő bizonyítványt arról, hogyan birkóztak meg az előmintázott mosolyokkal. Hiszen ő mindent tud a mesterségről. Megold minden feladatot, tud szobrot alkotni fából, kőből és vasszegből.
Vissza 
