Liturgikus lexikon

Előszó

A katolikus lelkiélet ma világszerte az „Üdvözítő forrásai" felé fordult. Nálunk is sok örvendetes jel mutatja azt, hogy a hívek a nagy hitvédőknek harangszavát megértették és az Egyház kapujához eljutván, most már tovább kivánkoznak be a templomba, egész az oltárig. A szószék és gyóntatószék is odavezeti a hívőt az istentiszteletnek, imádásnak, áldozatnak liturgiájához. A hitvédelemnek dolga volt az, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, melyek a mai ember értelmét visszatartották a hitet kereső úton. Amikor a lélek a hitet megtalálta, akkor a hitből való életet keresi. Megvalósul rajta a zsoltáros szava és mint a szarvas eped az éltető vízforrások után, melyek a keresztfa tövéből erednek és a szentmisében és a szentségekben áradnak tova az Egyház évszázadain át, hogy az ember életet, bőségesebb életet igyon belőlük. Azonban ez az út is tele van gátakkal, melyek az embernek az oltárig való jutását nehezítik. Az Egyház ősi liturgiája ma már holt nyelven szól az Istenhez és a hívekhez. Érzései, eszméi, bármennyire az örök embernek örökké Istent óhajtó szívéből szálljanak is fel, mégis a holt nyelv miatt nehezen válnak a mai ember érzéseivé, eszméivé. A liturgia fölépítése, szerkezete, részei, jelképes beszéde majdnem kétezeréves múltnak ősi hagyományait őrzi, szimbolumai, dramatikus cselekményei, ünnepei sokak számára lezárt könyvvé lettek. Vissza