Előszó
Részlet:
"Miközben (valamivel fiatalabb) kortársainak - köztük alkotó erejük teljében, a bartóki „teli bőrönddel" távozottaknak és befutott életpálya után, idős korban elhunytaknak - lezárt és úgy látszik, végleges művészettörténeti helyére mostanában centenáriumi kiállítások sorozata figyelmeztet, a százöt éves Lossonczy Tamásnak íme, kiállítása nyílik utóbbi öt éves alkotó korszakának terméséből.
Az a puszta tény, hogy ezeket kivételesen befogadja a Magyar Nemzeti Galéria, amelynek kiállítási gyakorlatában már régen nem kapnak helyet a még alakulóban lévő életművek monografikus szemléi, jelzi magának a jelenségnek kivételességét, s főhajtás nem ugyan elsősorban a művész magas kora, vagy az akár rekordként is szenzációs adottság? sors? teljesítmény? (alighanem mindhárom!), mint inkább a Lossonczy-oeuvre művészettörténeti jelentősége előtt. Ugyanez a kivételes helyzet állítja dilemma elé a kiállítás látogatóját. Hiszen hiába illenék a művekkel szemben kizárólag emelkedettebb esztétikai vagy művészettörténeti álláspontot elfoglalni, ez színlelés maradna, amint képmutatás lenne az olyanfajta finomkodás is, mint ha az idős-, vagy akár az öregkor műveinek, s nem az aggkor kivételes tanúságainak tekintenénk ezeket a műveket.
Nem tagadható persze, a néző személyes, kíváncsi érintettsége, amely egy, a határokat feszegető különösségnek, egy valóságos természeti és szellemi csodának szól. Azzal a jelenséggel szembesítenek a művek, amely - ha bevalljuk, ha nem - valamennyiünket izgat: vajon hol vannak az emberi szellemi és vizuális / érzéki teljesítőképesség határai, vajon léteznek-e ilyen korlátok, a fizikai, biológiai képességek ismert lehatároltságához hasonlóan? Végső soron arról a triviális problémáról van szó, amellyel mindig szembetalálkozunk olyan híreknek hallatán, amelyekkel az emberi biológiai lét meghosszabbításának lehetőségeivel szívesen foglalkozó sajtó szokott traktálni bennünket: tudniillik, hogy „De megéri-e?" - vagy: „Nem csak biológiai értelemben hosszabbítható-e meg az emberi élet?". Valamennyi kérdés azért különösen izgató, mert vitális jelentőségű. S mert vitális problémák, vonatkoznak a művészetre, annak mibenlétére is. Bizonyára a régi korokban is voltak idős művészek, valószínűleg aggastyánok is.
A névtelen ókori vagy középkori mesterek idős kori műveit azonban egyszerűen képtelenek vagyunk az övéikként felismerni. Büszkék vagyunk stíluskritikai módszereink hatékonyságára, de ezek a módszerek csak addig működnek, amíg a személy azonossága művészeten kívüli dokumentumok útján követhető. Mihelyt felfogásában, világlátásában, s ezeknek megfelelően kézírásában gyökeres fordulat állt be, szükségképpen eltűnik szemünk elől az alkotó. Valószínűleg ténylegesen is, hiszen azokban a korokban, amikor a művész mesterember volt, aligha foglalkoztathatták már az épületek állványain, a nagy fizikai fáradalmakkal járó festészeti megbízatásokban.
Azokban a korokban, amikor a pergamen drága, a papír ritka kincs volt, csak porba-homokba rajzolgató, fatáblára, falakra firkáló, karcoló művész-aggastyánokat tudunk magunknak elképzelni - s vethetjük össze ezeket a hetente papírlapok kötegeit telerajzoló Lossonczyval. Egyáltalán, az idős művészt azóta tartják számon, amióta a művész személyiségét és vele élettörténetét is emlékezésre méltónak tekintik.
Az idős korukban alkotó művészek száma egyre gyarapodik - nem utolsó sorban az átlagos emberi életkor növekedésével. Az idős kori művekre irányuló figyelem egykorú a művészet modern fogalmával, és annak függvénye. "
Vissza 
