Ludwig van Beethoven élete képekben

Előszó

Napjaink azzal az igénnyel lépnek a művész elé, hogy tudatosan élje korának életét. Ez a követelés azért jogosult, mert több mint egy évszázad során a művész életét és működését függetlennek tekintették a társadalomtól s az önmagáért való művészet elvét hirdették. Ezzel szemben korábbi századok a művészt oly emberként becsülték meg, mint aki a közösség szolgálatában áll. Így Bach idejében a zene a fejedelmi székvárosokban az udvari ünnepségek fényét emelte, pompájának egyik kifejezőjévé vált. A polgárok-igazgatta városokban viszont a muzsikus - városi zenész, a tánács szolgálatába szegődött hegedűs, városi orgonista vagy kántor lehetett, s így a polgárok összességének alkalmazásába került. A zeneszerzés hozzátartozott a mindennapi élet követelményeihez: úgyszólván az alkalmak teremtették meg az új kompozíciókat. Mindazok a művek, amelyekről ma - stílusuk és tartalmuk szerint - azt érezzük, hogy korukat juttatják kifejezésre (s ennélfogva így is értékeljük őket), születésüket ilyenfajta társadalmi kötöttségnek köszönhették. A XVIII. század a zenei műfajokon belül is érvényesítette a maga rendkívül szigorú rendi elhatárolásait. Az opera, mint a barokk életforma kifejezésének legigényesebb műfaja, az udvari reprezentációt szolgálta, a néhány kivétel, melyre a politikailag önálló, vagy kereskedelmük révén meggazdagodott városokban, így Velencében, Hamburgban, Nürnbergben vagy Lipcsében akadt példa, csak megerősíti e szabályt. A polgári reprezentálás céljait szolgálták az ünnepi kantáták, a zenekedvelő városi patriciusok s a diákság részére szvitek, collegium musicumaiknak szánt hangversenyművek készültek, a polgárság egészéhez fordultak a templomi kantáták és orgonakorlátok, valamint a város harsonásainak toronyzenéje, s azok a táncok, amelyeket ünnepségek alkalmával adtak elő képzett hegedűsök vagy a sörházak nyirettyűsei. Vissza