Börtöncella a kártyavárban

Előszó

Tisztelet a süllyesztőnek!
Egyszer írtam egy novellát. A címe ez lett: Aeolus második kísérlete. A novella Aeolusról szólt, a szelek istenéről. Akkoriban még ahány falu, annyi király, és ahány természeti jelenség, annyi isten létezett a földön. A királyok csak vitézségben különböztek a pásztoraiktól, az istenek sem voltak sokkal bennfenntesebbek, mint híveik. Nos, tehát királyok és istenek kellemesen kisszerű világában (amelyben a maihoz képest nagyszerű volt élni, hinni és vitézkedni!) Aeolus kapta a szelek őrzésének és kordában tartásának jogát és kötelességét (akkoriban ez a kettő még együtt járt.)
Maga Zeusz, a főisten ruházta Aeolusra ezt a megbízatást, vele pedig nem volt tanácsos szembeszállni vagy alkudozni. Aeolus komolyan is vette feladatát, a szeleket bezárta egy mély, földalatti barlangba, és nem volt hajlandó kiengedni őket se könyörgésre, se fenyegetésre. A barlang bejáratát megvasalta, réseit betapasztotta, elé-köré sziklákat görgetett, a szelek dolga így be is volt fejezve, nem érhette szó a ház elejét. Maga Aeolus pedig látta, hogy istenségből nem lehet megélni, ezért kenyérkereső foglalkozás után nézett. Ma már megállapíthatatlan, hogy hárfaművész lett-e, vagy sátorkészítő, netán meteorológus, mert a neve ugyan fönn nem marad, s az istenek eszmecseréiben sem szerepel többet, ha Zeusznak nem tűnik fel egy meleg nyári napon a tökéletes szélcsend. De föltűnt, és homlokáról a főisteni verejtéket törölgetve kereste föl Aeolust. Aeolus azonban napi munkáját végezte, talán hárfáját hangolgatta, netán ponyvára alkudozott a pireuszi kikötőben, esetleg a fellegek járását figyelte egy távoli sziklaormon, és csak az esti órákban tért meg házába. Vissza

Fülszöveg

Immár harmadszor ad helyet az Új Irodalom sorozat Lukáts János munkáinak, ezúttal 33 novellának, amelyhez novella szolgál bevezetőként is. Majd egy évtized élményeiről adnak számot e zömében rövid írások, amelyek szerzője gyakran álarc mögé bújik, neves vagy névtelen szereplők mosolyát ölti magára. A kalandozás halmazállapotát felidéző élethelyzetekben - mégha derűsebben is - Edgar Allan Poe víziói sejlenek át.
"A kicsi gyík villámgyorsan odébb siklott a fenyegető cipősarok mellől, aztán távolról fölnézett rá... Bizonyosan nem tudta, mi az élet, csak örült a nap melegének, a sima kőlapnak, amelyen könnyű volt a futás. És bizonyosan nem tudta, mi a halál, csak elkerülte a gerincroppantó cipősarkat és a fekete lábakat. Gyíkok nem szokták tudni, mi a halál, de elkerülik mégis. Az emberek azt mondják, ők tudják, mi a halál, némelykor mégsem képesek elkerülni."
"Állok mozdulatlanul, nézem a kártyavárat. Igen, az a bábu, amelyet harmincharmadiknak a felpakolt kártyalapok tetejére állítottam, az messzebbre lát, mint amelyik az égben ácsolt pakli mellett a földön hever. Messzebbre lát, valóban. Egy kártyavárnyival messzebbre. Vagy inkább fordítva: messzebbre lát objektíve, kétségtelenül, de alatta ott a... Nem! Nem a kártyavár! Alatta ott van a tudat, hogy egy kártyavár tetején áll!" Vissza