Luzsicza Lajos életútja és alkotói munkássága

Fülszöveg

"Szob-Budapest" "személyről" leszállva megérkeztem hát abba a városba, ahol immár a vendég felvidéki diák, menekültként vág neki az új életnek és véglegesen megtelepedik. Titkon büszkeség töltött el, vagy inkább szerencsésnek tartottam magam a sajátos helyzetem, a múltam miatt, mint ahogyan mi felvidékiek szinte mindannyian, még ma is jó érzéssel hordozzuk magunkban felvidékiségünket, ami egyben a polgári demokráciában megszerzett, szinte automatikusan elsajátított magatartásformát igazol.
Megjöttem hát mint olyan, akinek se rokona, se ismerőse, se pártfogója nincs ebben a városban, de még az országban sem, legföljebb diáktársai vannak, az egész vagyona pedig az a kis koffer, amit a kezében szorongat. A mából visszatekintve a múltamba, nem tévedek, ha megállapítom, hogy éppen az ilyenek miatt, bizonyosan kontrasztosabban láttam az engem körülvevő világot és talán kicsit kívülről is. A körülöttem lévő világnak ilyetén történő szemlélésére, életemben kétszer nyílott lehetőségem: először 1946-ban tehát, 1956-ban másodszor.
Luzsicza Lajos (Érsekújvár, 1920) a második világháborút követően indult művésznemzedék jeles személyisége, aki pikturális munkálkodása mellett mint író, művészetszervező és kultúrdiplomata is beírta nevét a jelenkori magyar kultúra történetébe. Gyermek- és ifjúkorát a trianoni békeszerződést követően Csehszlovákiához került szülővárosában töltötte, szoros közelségben a kisalföldi parasztváros sajátos embervilágával és természeti környezetével. Húsz éves, amikor felvételt nyer a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Aba Novák Vilmos, Kontuly Béla és Kmetty János növendékeként kapott rajztanári diplomát, 1947-1950 között Tatabányán dolgozott, ahol megalapította a ma is fennálló Bányász Képzőművészeti Szabadiskolát, tucatnyi tehetséges munkásfiatalt indítva el a művészeti pályán. 1950-től közel tíz esztendeig kulturális tisztviselőként a honi képzőművészeti élet különböző területein tevékenykedett, többek között dolgozott a minisztériumban, a Budapesti Pedagógiai Főiskola rajztanszékén, igazgatta a Képző- és Iparművészeti Társulatot, majd a Műcsarnok néven ismert sokarcú és sokfeladatú kiállítási intézményt. 1960 óta csak hivatásának él, miközben társadalmi munkában, mint a művészszövetség vidéki titkára, oroszlánrészt vállalt a művészeti struktúra korszerűsítésében és demokratizálásában. Már származása okán is élénk figyelemmel kíséri és támogatja a szlovákiai magyar kulturális életet, egyik kezdeményezője a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria létrehozásának. Vissza