Az ember tragédiája

Előszó

Száz esztendeje, hogy Madách Imre megszületett: olvasd újra művét s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol; szédülten és remegő ujjakkal teszed le a könyvet. A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna: mint némely sütemény, mely szárazon és keményen jön kia s ütőből, frisseséget nyer az idő fürdejében.
De Madách remeke máshogyan friss, mint egyéb monumentumai az irodalomnak. Azokat a forma örök öröme tartja fenn; eszméik koruk eszméi s úgy hatnak reánk, mint a homok, melyet a léghajó visz: valami az alacsony földből, ahonnan érkezett, mennél kevesebbet cipel belőle, annál messzebb szállhat. A szépség minden koré és avulhatatlan; a gondolat a századok múzeumi bélyegét viseli, még a legnagyobbaknál is. madáchnál másként van: itt a tartalom az örök; s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés és bűvölet. Ebben az értelemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyetlen igazában filozófiai költemény a világirodalomban. Dante, Goethe és mások verseiben a filozófikum csak eszköz és nem cél; az eszme csak szerény szolgája színeknek, érzéseknek. Madáchnál színek, érzések szolgálják az eszmét...

Babits Mihály Vissza