A magyar irodalom a felvilágosodás és a nyelvújítás korában

Előszó

Újabb irodalomtörténetírásunk "a Bessenyei fellépésétől /1772/ a magyar jakobinusok bukásáig /1795/ terjedő időszakot" nevezi a magyar felvilágosodás korának. Ez az elhatárolás azonban nem jelenti azt, mintha Martinovicsék kivégzésével a felvilágosodás eszmevilágának hatása" megszűnt volna, hiszen a nyelvújítási mozgalom éppen a polgári nemzet kialakulásának érdekében történik, a reformmozgalom pedig a 48-as polgári demokratikus forradalom előtt a felvilágosodás eszméivel telíti meg a lelkeket.
"A felvilágosodás egyetemes jelentése szerint a polgári forradalom ideológiai előkészítése, küzdelem az eszmék vonalán a feudális abszolutizmus, a feudalizmust konzerváló világnézet és egyház, az elmék középkori sötétsége ellen." /Waldapfel József./
A Bessenyeivel kezdődő új magyar irodalmi korszak jelentősége és újszerűsége éppen abban áll, hogy a nemzetietlen és népellenes kultúra ellen indul meg a harc egy új eszmevilágnak: a felvilágosodásnak jegyében. Nem vitatható, hogy e mozgalom írói: /Bessenyei, Bacsányi, Fazekas, Kármán, Csokonai és Kazinczy/ nagyon sokat tanultak a francia felvilágosodás nagy alakjaitól /Voltaire, Montesquieu, Rousseau/ és az enciklopédistáktól /Diderot, D'Holbach, Helvetius/, de az sem vitatható, hogy a felvilágosodás eszméi csak úgy kaphattak erőre nálunk, amilyen mértékben a fejlődésével felvetődött magyar társadalmi problémák megoldását elősegítették. A francia felvilágosodás írói igazában nem voltak forradalmárok, mert azt hitték, hogy a társadalom megjavításához elégséges a világosság elterjesztése, az elmék sötétségének megszüntetése. De hitték, hogy az értelem legyőzi az ostobaságot, hogy az eszme győzelme majd elhozza az emberiség boldogságát, hogy a Hazugság pilléreire, a tekintélyre épült feudalizmusnak hármas hatalma a királyság, az egyház és a nemesség egyszer összeomlik a kíméletlen bírálatok pergőtüzében.
"Azok a nagy férfiak - írja Engels - akik Franciaországban felvilágosították az elméket az eljövendő forradalom számára, maguk is felette forradalmian léptek föl. Nem ismertek el semmiféle külső tekintélyt, bármi lett volna is az. Vallást, természetfelfogást, államrendet, társadalmat, mindent a legkíméletlenebb bírálatnak vetettek alá; mindennek igazolnia kellett létezését az ész ítélőszéke előtt, vagy le kellett mondania a létről. /A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig./ A magyar felvilágosodást éppen ez a racionalista kritika jellemzi, bár írói a gyakorlati forradalmi következtetésig nem jutottak el. Vissza