Magyar alkotmány- és jogtörténet

Előszó

A magyar alkotmány és jogtörténet utolsó összefoglaló munkái több, mint egy emberöltővel ezelőtt jelentek meg. Tudományos színvonaluk sok kritikát hívott ki maga ellen mind a hazai, mind a külföldi szakirodalomban. Ezek a századforduló hangulatában fogamzott munkák nagyon alkalmasak voltak itthon arra, hogy a nemzeti önhittséget növeljék és bizonyos felsőbbrendűség hitét ébresszék fel, a külföldön meg a tárgyilagosság hiányának a vádját keltsék fel ellenünk. A magyar jogtörténet kétségtelenül nem tartott lépést a történeti kutatások eredményeivel és azt hirdette, hogy az alkotmányfejlődés terén megelőztük Európa csaknem minden országát, az alkotmányosság intézményeit az őshazából hoztuk magunkkal és ezer éven át ápoltuk. Mi voltunk ez irodalom szerint Európának egyetlen közjogiasan gondolkozó népe. Ennek az irodalomnak a hatása alatt keletkezett történeti fejlődésünknek az a téves szemlélete, amely a jóval nagyobb számú jogászi műveltségű magyart elválasztotta a történeti műveltségű magyartól.
Mikor 1931-ben először mutattam erre rá gyűjteményes munkában (A magyar történetírás új útjai, 269-320. I.) a "hazafias" sajtó teljes dühével támadt ellenem és a "nemzeti felháborodás" vihara, amely a képviselőházban is megnyilvánult, majdnem elsöpört tanszékemről. A leghevesebb vádak voltak: kétségeket ébresztek fel az ifjúságban alkotmányos intézményeink ősi jellege iránt, jogi és társadalmi viszonyainkat a szlávokéihoz hasonlítom össze és - a legnagyobb borzasztóság! - kételyeket támasztok a szentkorona-eszmével szemben. Hálával tartozom az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, gróf Klebelsberg Kunó emlékének, aki a tudomány és az egyetemi tanítás szabadsága nevében védelmemre kelt, utalva az 1848-as demokráciának erre a nagy vívmányára. Vissza