Magyar emlékírók

Fülszöveg

A fél évszázad óta gyakran emlegetett erdélyi emlékírók, Kemény, Bethlen Miklós és Kata, Apor, Cserei, Kornis, Rettegi, de előttük s utánuk mások is: a dunántúli Martonfalvay Imre, a felvidéki Veresmarti, a tiszántúli Ottlyk, majd hozzánk már közelebb Kazinczy, Jósika és a névtelenek: Splény, Kováts István, aztán a huszadik század harmadik évtizedétől a nagy művek megszakítatlan s egymást kiegészítő sorozata: Kassák, Márai, Illyés, Móricz, Szabó Dezső, Németh László, majd Nagy Lajos, s még közelebb: Déry, újból Illyés, Vas István, de mellettük Tamási Gáspár, s Gari Margit is - a magyar emlékirodalom gyönyörű folyamata. Líránk persze mindenekfölött! De akad-e még egy, prózai műfajaink közül, mely elérné az emlékírás eredetiségét? Mert az emlékírót nem köti, tehát nem korlátozza a szépírói konvenció, másutt húzhatja meg tehát az elmondható, az elmondandó s az el nem mondandó közti határt. Szokatlan módon talán? Szabálytalanul? De szokatlanságában a regénynél sokszor szabadabban, szabálytalanságában, mai szemmel nézve, sokszor eredetibben. Az emlékírás másfelől, akár a regény: tudósítás hajdani mindennapokról, s portré a történelemmel szembesülő emberről. - A maga ábrázolta Bethlen Miklós, mondja Németh László, mintegy a hiányzó magyar Don Quijote. Más szóval, a jelentős magyar emlékirat, akárcsak világirodalmi rokonai, nemcsak egy korszak, egy társadalmi réteg, egy életforma epikus ábrázolása, hanem, a pillanaton túlmutatva, egy-egy alapvető - itt és most, de másutt és máskor is érvényes - emberi magatartásforma megindító és meggyőző bemutatása. Vissza