Magyar historiográfia I.

Fülszöveg

A múltat megismerni és birtokba venni alapvető emberi igény. A középkorban sem volt ez másként. Ám akkor - főleg az első időkben - a történelem jórészt szóban hagyományozódott. Amit ebből később írásba foglaltak, megmenekült az enyészettől, a többi viszont örökre elsüllyedt. Lassan írásba is kezdték foglalni a megtörtént eseményeket, de az igazság megörökítésének különben sem erős szándékát számos mozzanat gyengítette: a természetes feledés, valamint annak korai felismerése, hogy a történetírás ideológiai fegyver is lehet. A múltról való véleményalkotás azonban nem csupán társadalmi-eszmei elvárásokhoz igazodott, hanem a krónikás felkészültsége, iskolázottsága, a korszellem is sokat nyomott a latban. A rendre változó tartalomhoz időről időre új műfajokat és formanyelvet kerestek. A történetírás a középkorban még nem volt tudományos tevékenység (bár egészen ritkán annak egyes elemei már felbukkannak), hanem irodalmi alkotó munka. A kötet első ízben tesz kísérletet arra, hogy a 9. századig visszakövethető szájhagyománytól 1526-ig kövesse nyomon a múlttal kapcsolatos magyarországi irodalmat. Részletesen szól az egyes művekről, a névtelenségbe burkolózó vagy már írói öntudattól fűtött szerzőkről, az egyre kiteljesedő műfaji sokszínűségről. A középkori magyarországi történetírás monografikus igényű bemutatása a magyar művelődéstörténet egy tanulságos fejezete. Vissza