Magyar ötvös 1989. január

Előszó

Olyan az ötvösség,
Hogy minden mesterség
Könnyen azt fel nem veri;
Oly igyekezetem nincsen, hogy dícsérjem,
Maga magát dícséri;
De megvallom azt is,
Hogy egy mesterség is,
Mindenben el nem éri.
Így vall a XVII. századbéli, inasát oktató ötvös mester a maga hivatásáról abban a szakmai kultúrtörténeti csemegének számító verses műben, amelyet T. Németh Annamária ismertetett az Aurifex '87 keretében rendezett szimpozionon.
Ennek a korábban a szabad művészetek (liberales artes) közé sorolt mesterségnek a művelőit az ókortól fogva isteni adomány birtokosainak tartották, hiszen képesek voltak a kemény fém meglágyítására. Az ember megismerte első fémek éppen az arany, az ezüst meg a réz voltak - ezek fordulnak ui. elő a természetben többé-kevésbé tiszta, ún. termés-állapotban is - így az ókori kovácsok minden korukban ismert fém megmunkálásához értettek, nem is akárhogyan. Szakmánk egész története arra vall, hogy az ötvösök a kézművesség legrangosabb tagjai voltak: műhelyeik az uralkodók lakóhelyének szomszédságában helyezkedtek el, megbízóik a társadalom vezető rétegeiből kerültek ki. Legrangosabb képviselőik, mint pl. Cellini, a Dinglinger fivérek, pápákkal, uralkodókkal paroláztak. Jómódú családok nem csekély anyagi áldozatot vállaltak azért, hogy fiaikat egy-egy tekintélyes ötvösmesterhez adhassák tanulni. Nem egy híres festő vagy szobrász kezdte művészi pályáját ötvös tanulóként. Vissza