Magyar Salon XII-XIII.

Előszó

Részlet a XII. kötetből:

A magyar nő.
Roppant hízelgésnek veszem a szerkesztő részéről, hogy ezen czikk írására fölszólított: bebizonyította ezzel, hogy még nagyobb aesthetikusnak néz. mint Szana Tamás barátomat. Ez utóbbi a «Magyar Salon» utolsó számában huszonkilencz költőről írt tanulmányt, a mi rendkívül kényes feladat, tekintve, hogy mindegyik épen vendége volt a. lapnak, tehát mindegyikről csak jót volt szabad mondani, hogy az illető meg legyen elégedve, de mindegyikről csak annyi jót, hogy a többi meg ne sértődjék. De Magyarország legelőkelőbb, legszebb és leghíresebb hölgyeiről írni tanulmányt, még kényesebb, sőt némileg veszedelmes dolog. A szerkesztőség tudhatta, hogy mért épen engem választ ki e feladatra; talán nem is azért tette, mert jobban értek hozzá mint más, hanem azért, mert Bécsben élek s így bátorságban írhatok.
Bevallom mégis, hogy remegve nyúlok a tollhoz. Hölgyekkel szemben nem szégyen a gyávaság. Arra persze gondolni sem merek, hogy az egyes honleányok és honanyák összes erényeit elszámláljam. Inkább azt szeretném kutatni, hogy mi a magyar nőnek, mint typusznak legfőbb és legkiválóbb erénye ? Az ily általánosítás minden időben és mindenkire nézve nagy feladat volna; üde fogékonyság kell hozzá, tehát csak fiatal szív teljesítheti; gazdag tapasztalás, tehát csak érett férfinak való; finom bölcselmi abstrakczió, a mi csak az el nem tántorítható öregkor kiváltsága. Én az ily nagy vállalkozásra sem elég fiatal, sem elég vén nem vagyok. A nőkön sokat tanultam, de keveset okultam, s a magyar hölgyek közös vonásának eddig csak egyet tapasztaltam, - azt, hogy belém egyik sem volt szerelmes. Vissza