Magyar Szemle 1934. január-április

Előszó

Részlet az 1. számból:

Néhány szó a ma uralkodó eszmékről.

VÉGE A SZÉP OPTIMIZMUSNAK, amely a tizenkilencedik században eltöltötte a lelkeket: az optimizmusnak, mely minden emberben a korlátlan lehetőségek forrását látta; amely bízott az emberben, aki előre megállapított egyensúlyban előbbre viszi a világot a kultúra és civilizáció útján s akinek csupán a szabadság kell, hogy bebizonyítsa: az Isten képmására van teremtve. Igaz, ennek az eszménynek uralma alatt elanyagiasodott a világ: s földhözragadottságunkban egyre nőtt már a háború előtt is a kétely, vájjon valóban a világok legjobbikában élünk-e. Lassan, de állandóan eltávolodtunk az eszméktől, melyekkel a 18. század örökségeképen a 19. megindult. Az emberiség lelkiismerete megszólalt, vájjon az egyén felszabadításával nem feledkezett-e meg az emberről s ennek hatása alatt az állam egyre erősebben avatkozott bele a jövedelemelosztásba s a jövendő nemzedékek kialakításába, a végrehajtó hatalom kezdte visszaszorítani a parlamentek hatalmát s a szabad verseny a nemzetközi és nemzeti életben, politikai s gazdasági téren egyaránt mindinkább tért vesztett. A háború kitörésekor már volt zendülés a szabadság királysága ellen, de az még nem vesztette volt el trónját.
Mily irányban fejlődött volna tovább ez a folyamat, ki annak a megmondhatója? De közelfekvő az a feltevés, hogy a háború csak hirtelen befejezéshez juttatott egy amúgy is elkerülhetetlen irányzatot, mikor az állami teljhatalom az élet-halálharc követelményeképen egycsapásra úrrá lett mindeneken. S ha nem egy cselekedetében ki is ütközött hozzá nem értése, mégis mindenki meghajtotta fejét, mert azokban az időkben nem lehetett vita tárgya, hogy megszűnt az egyéniség s mindenki csak részecskéje a közös sorsból fakadó közösségnek. S az egyenlőség eszménye lépett a szabadságé helyébe... Vissza