Magyar Szemle 1999. június

Fülszöveg

Az ősök tisztelete nálunk nem a halottak tisztelete, hanem életrehívottak segítségkeresése. Ahogyan a magyar múlt nagyjaira gondolunk, abban több önzés van, mint kegyelet. Európa e folyton veszélyeztetett pontján egy folytonos veszélyben élő nép, állandó konok haszonleséssel vizsgálja európát, vizsgálja a jövőt. S ha külföldre csak azért megyünk, hogy az ott látottakból lopjunk valamit a magyar haza csinosítására, a múltba is azért megyünk, hogy raboljunk tőle valamit a magyar haza erősítésére. Mintha térben határokon túlra és időben a magunk élete előtti időkre tekintve "vigyázó szemünket" nyugat felé, vagy a múlt felé vetve, mindig csak keresnénk, hogy mi az, ami megmaradásunkban minket szolgálhatna. Ma már nem, mint a pogánykori magyarok, előre küldünk szolgákat a másvilágra, hanem szolgákul hívjuk vissza a másvilágról a magyar nagyokat. Olyan nép vagyunk, mely mikor az időben hátrafelé sántít, mindig gyanús, hogy tulajdonképpen az időben előrefelé tervez. Az igazán jó magyarok sohase csak úgy fordultak a múlthoz, mint nagy családok utolsó sarjai. Nem azért, hogy kikeressék az ősök képeit s azok tettetiben vigasztalódva, további idejüket elégedetten pipázva töltsék. Hanem azért, mert a múltban akarták megtalálni azt az erőt, mely helyes irányba löki el a nemzetet a jövő felé. Ezért a legalkotóbb magyarok mindig egyben a leghagyományosabb magyarok is. Furcsa, de minél inkább gyökerezik valaki nálunk a múltban szellemileg, annál helyesebben készíti a jövőt. Vissza