Magyar Uriasszonyok Lapja 1930. november 20.

Előszó

Részlet:
"Ez a szörnyűség, amitől minden magyar embernek hideg fut végig a hátán és összeverődik a foga, egy úgynevezett színdarabban fordul elő és zenekiséret mellett énekli Budapest egyik komikusa. Úgy, ahogy rémüldöző szemmel olvasni méltóztatnak: vitt eszve lesz és iszva lesz.« Valami rímet is kovácsolt hozzá a jobb sorsra méltó opereitversiró. De hiszen mi nem is őt akarjuk tollhegyre szedni, — ő szegény nem felelős, ő csak rendelésre dolgozik. Az ilyen veszve lesz és iszva teszt-féle monstrumokat az az alpári színpadi irodalmiatlanság verejtékezi ki, amely a legképtelenebb szóficamokban, a szavak értelmének kiforgatásában tombolja ki magát. A szóélcet maga Shakespeare sem vetette meg és minden nagy szellem szívesen játszik a szavakkal, csakhogy az ilyen játékban elmésség, derű, vagy valami sajátságosán jellemző vonás bujkál. Talán nem is érdemelne több tintát és papirost a színpadi látványosságban elkövetett nyelvtani merénylet, ha maga az egész produkció nem fordítaná akaratlanul is a figyelmet a magyar szinmüirodalom időszerű problémája, sőt válsága felé. Nagy pénzzel, technikai és művészi erők mozgósításával egy tisztán üzleti trükköt tárt egy nagy fővárosi színház a közönség elé. A trükk az, hogy a színpad eltüntetésével óriási bárhelyiséggé alakították át az egész színházat (egyelőre az öltözők bevonása nélkül.) Aki szereti az ilyen mulatságot, puszta szórakozásból meg is nézheti, — igazán nem vagyunk álszemérmesek és tudjuk, hogy egy nagy városnak sokféle irányban kell szolgálnia a publikum szórakozásbeli igényeit. Párizsban százszor annyi mulatóhely csábítja a világ minden tájáról odasereglett idegent és persze ezerszer annyi pénzzel dolgoznak az efféle esti nagyüzemek. De ott van is hozzá naponként legalább százezer idegen, nem beszélve arról az ugyancsak százezerről, akik állandóan Párizsban laknak. A francia polgárságtól elpusztulhatna minden látványos színház, orfeum és bár. A francia polgár a nemzeti kultúra csarnokaiba, a négy állami színházba és abba a több mint harminc színházba jár, ahol drámát, vígjátékot, komoly és könnyű zenéjü játékot kap. Budapesten? . . . Tessék körülnézni. A »Csodabár«-nak magyar közönsége van és ugyanakkor, amikor zsúfolásig megtelik a nézőtér, a komoly magyar és válogatottszínmüveket játszó színházak válságos helyzetben vergődnek. De a megrugdosott, gyalázatoson elárult magyar nyelven és a színpad irodalmi s művészeti jellegének elparlagiasitásán kívül egyéb szomorú tanulságokkal is szolgált — nem is annyira az a táncegyveleg, hanem — a közönség, amely habzsolva élvezi ezt a szinorgiába fullasztott mutatványt. És most, szives engedelmükkel, egy kis társadalomszemléleti kiruccanást kell tennünk. Innen is, onnan is halljuk a nyömor jajkiáltásait..."
Vissza