Magyarország 1514-ben I-II.

Előszó

Hosszú előszavak többnyire olvasatlanul hagyatnak: nem fogom tehát ilyennel untatni olvasóimat. Sőt, mint előbbi hasonnemű munkáimmal tevém, minden előszó nélkül terjesztém vala e köteteket is a közönség elébe, ha a történeti regény előttem uj mezejére lépvén, szükségesnek nem tartanám röviden előadni azon fogalmat, melyet magamnak a történeti regény felől képeztem, s mely az e mezőn alkalmazni szokott nézetektől bizonyos tekintetben eltér.
A történeti regénynek, felfogásom szerint, azon általános művészi és erkölcsi feladatokon kivül, melyeket ha az író szemei előtt nem tart, minden regény puszta időtöltéssé aljasul, még egy különös kötelessége jutott, s ez: népszerűsíteni a történetet. Honnan következik, hogy mennyiben a regény a történet körébe vág, azaz a mult századok általános viszonyaival foglalkozik, vagy történeti személyiségeket léptet fel: az író ne képzelőtehetségét, hanem azon ismereteket kövesse, melyeket magának, ha lehet, egykoru kutfőkből lelkiismeretes vizsgálódások által szerezhetett. A történetek ismerete szövétnek, melyet, hogy biztosan haladjon, minden nemzetnek követni kell: s nem lehet a költőnek feladata eltakarni a világot, melyet az jelen viszonyainkra, terjeszthetne, vagy közé vegyitett idegen anyagokkal meghamisitani a forrást, melyből talán keserű, de mindég üdvös tanulságokat merithetünk. A hír, melyet történeti személyiségek magoknak kivíttak, a tulajdon legszentebb nemét képezi, s a dicsőség vagy gyalázat, mely a hajdan-korból ránk maradt, egyes neveket környez, egy nemzet jutalma vagy büntetése, ha a költő az utókor itéletét hibásnak tartja, törekedjék elősegíteni annak kiigazítását, de az igazságot öntudattal elferdítenie megbocsáthatatlan vétek. Vissza