Magyarország Otthon

Előszó

Manapság hajlamosak vagyunk az életet vagy fehéren vagy feketén látni. A dolgok számunkra egyszerűen vagy jók vagy rosszak. Egy kiegyensúlyozott szempont kevés varázst tartalmaz. Hozzá vagyunk szokva, hogy pillanatnyi hősöket teremtsünk, és pillanatnyi gazembereket. Sokszor ezek ugyanazok az emberek, napok vagy hónapok távolságában. Mi könnyen és gyakran ítélünk, anélkül, hogy különösebben ítélőképesek lennénk.
Magyarország utolsó ötven éve külföldön, „rossz" évekként van elkönyvelve. Az országon kívül élők az itthoni magyarokat gyakran ellenszenvvel és lenézéssel kezelik. Személyileg tartják felelősnek és bűnösnek őket, mert - bár az itthoniak nem maguk választotta helyen és időben születtek - a külföldiek szerint keveset tettek azért, hogy pozitív hatással legyenek a környezetükre.
Ez természetesen nem szükségszerűen tájékozott vélemény. Az ítélet azonban rendszerint azonnali és általános. Az itthoni magyarok nem tudják, mit tartsanak erről. Csak annyit tudnak, hogy az utolsó három generációban a napi életük javát ebben az országban töltötték, amelyet hazának éreznek. Itt születtek, itt mentek iskolába, itt nevettek és szerettek, itt ettek, ittak és aludtak - mint sok millió más ember sok száz más országban. A nagy többség, úgy mint világszerte, tisztességes ember, aki nem érdemel sem vádat, sem dicséretet.
Ács Irén fekete-fehér fotói emlékeztetnek a felmúltból azokra a pillanatokra, melyeket a magyarok együtt éltek meg ebben a hazában. Gyengéd szeretettel és őszinte vonzalommal ajánljuk ezt a kötetet mindazoknak a tisztességes, egyszerű és bonyolult magyaroknak, akik ezt az országot hazának nevezik, és nevezték az utóbbi ötven évben. Ők tudják magukról, kik ők! Vissza