Magyarországi Szent Erzsébet élete

Előszó

Tavasz illatterhes délutánján oh mi édes vágyódással keressük föl a természetet. Nincs előttünk távolság. Tág tüdővel, önbizalommal sietünk tova föl az erdőkoszorúzta hegyhátra; föl még magasabbra a hegytetőre, a honnét régi fénynek mohos tanúi, egy várnak romjai tekintenek alá. Ha fölértünk, oly jól esik, amint a szellő csókjaival halmozza el nekipirult arcunkat. leülünk. Réveteg tekintetünk bekalandozza a távolságot. Fölkeresi az alant elterülő falvak köszöntő fehérségét, a smaragdzöldben ragyogó mezőségeket, a millió nefelejtsként kigyózó patakocskát, a messzeség szürkeségét, egész odáig, ahol az ég és föld ölelkeznek; ott tekintetünk megpihen, de nem a multba kutató lélek tekintete.
Itt ülünk a várromokon és lelkünk számonkéri a letünt századokat. Hol vannak a csillogó vértezetű lovagok, az arany-drágaköves úrnők, akik egykoron, több száz évvel ezelőtt szintén innét tekintettek alá? Tudják-e, látják-e, mint válott rommá hajdani dicsőségük fészke, amelynek csillogását zöld repkény takarja; zaját a fürge gyikocskák zöreje visszhangozza? A vártorony tetőzetét fölverte a gaz és ahonnét lengő lobogó beszélt, ott az ezüstös nyárfa cserje rezgeti levelét. A mély várárkot betemette az idő és enyészet és a vár védelmében elhalt hősök sirja fölött földi szeder és málnafüzérek fonnak koszorút. És a várkert pusztaságát, ahol szüzies arcú várkisasszonyok élvezték a tavaszi szellő üdítő fuvalmát, korcs liliomok, betelepedett kikiricsek, kankalinok tarkítják... Vissza