Magyarságról, külpolitikáról

Előszó

Ez a könyv, amelyet tisztelettel és szeretettel ajánlok olvasóim figyelmébe, témakörével és modanivalójával szorosan kapcsolódik a Hazánk és a nagyvilág (1985), illetve a Hazánk és Európa (1987) címmel megjelent, előző két kötetemhez. A folytatás és a megújulás szellemében írok a nemzetközi élet eseményeiről és jelenségeiről, a magyar külpolitikáról és hazai hátteréről, valamint a magyarságról és sorskérdéseiről, lényegében egy évtizednyi időkeretben. Vallok persze magamról is: életemről, hivatásomról és munkámról, gondolatvilágomról és érzéseimről; persze sok egyébről is, például más emberekről, a történelemről...
Ahogyan egy ember életében semmi sincs előre megírva, mert minden mozgásban és változóban van, ugyanúgy a földkerekségen és benne egy-egy ország életében sincs semmi, ami örök és végleges lenne. A XX. század végéhez közeledve a világ képe még inkább és egyre gyorsabban változik, s mi e változásoknak szemtanúi és tevékeny részesei vagyunk. A külpolitikára és a nemzetközi kapcsolatokra is vonatkozik, hogy ma sok mindent elfogadunk, vagy legalábbis tudomásul vesszük, amit néhány évvel ezelőtt még elvetettünk mint tőlünk, a felfogásunkból idegen vagy azzal összeegyeztethetetlen dolgot. Gyorsuló ütemben tör utat magának egy új külpolitikai gondolkodásmód, amely arra a felismerésre épül, hogy a mai világban az országok és a népek egymásrautaltak, s csak közös erőfeszítésekkel képesek megmenteni az emberi civilizációt a pusztulástól, illetve újra meg újra megteremteni és megvédeni az emberiség túléléséhez szükséges feltételeket és forrásokat. Ebből a felismerésből táplálkozik a szocialista világ megújulási folyamata, a szovjet-amerikai közlekedés, ami megnyitotta a nemzetközi enyhülés mostani szakaszát, amikor természetesnek tartunk olyan nézeteket, álláspontokat, melyekért pár esztendővel korábban még keményen küzdeni, sőt ütközni is kellett. Csak példaként említem, hogy e könyv szerzője maga is a saját bőrén érezte, mit jelentett a nyolcvanas évek első felében olyan kérdéseket feszegetni a szuverenitás és a mozgástér növelése érdekében, mint a nemzeti és a nemzetközi érdekek összefüggéseinek realista értelmezése a szocialista országok viszonylatában, vagy a monolitikus egység merev sémájának elutasítása, továbbá a kis országok növekvő szerepének bemutatása és bizonyítása. Később sem volt azonban egyszerű dolog nyíltan kiállni a nemzeti érdekek és a nemzetiségi jogok mellett, és beágyazni azokat az általános emberi jogok együttesébe. Vagy kimondani, hogy a nemzetközi kapcsolatok ápolásában minél kevesebb ideológiai vízióra van szükség, és el kell utasítani azt a felfogást és értelmezést, hogy a békés egymás mellett élés az osztályharc sajátos formája, s a példák sorát még folytathatnám. Vissza