Előszó
A századi magyar képzőművészet a világégések és a forradalmak ellenére hihetetlenül gazdag kiteljesedést mutat.
Nemzetközi mércével mérhető állócsillagok és az égbolt
gyönyörű ragyogását adó csillagok sokasága jelentette a képzőművészet gazdagságát a magyar kulturális közéletben.
Berényi Ferenc festőművész, aki választott hivatása és
világnézete szerint az egyik legkövetkezetesebb pályát járta be ezen az égbolton, ezek közé a ragyogó csillagok közé tartozott. Tanulmányai során két olyan mestert tudhatott oktatójának, nevelőjének, akik közül az egyik a spontán könnyedség, a gazdag kolorit tekintetében adott útravalót, a másik a nyitottság, az újító szándék természetes mivoltát
adta örökül tanítványának.
Berényi Ferenc művészetének tematikus érdeklődése a hazai hagyomány, majd a fiatal korában meghatározó szerepet játszó Szolnoki Művésztelep vonzásában az úgynevezett alföldi művészet körébe sorolódik. Ő nem a műballadák attitűdjével, hanem a megélt valóság ismeretével közelített
a tájhoz és a tájban élő emberekhez, és képes volt ebben a látszólag szűkített világban az egyetemes mondandók megfogalmazására.
Kezdetben leíró jellegű műveket festett Ő is, majd képépítési rendszere egyszerűsödött, alapelve a szerkezet esztétikai rangra emelése lett, és képeinek színvilága is redukálódott. Rendkívül érdekes momentum, hogy a kortársai körében divatos és máig meglévő „nagyméret-mánia" elkerülte, és aránylag kis léptékű művekkel tudott isten igazából nagy
erejű koncepciókat megteremteni. Képein egyértelmű az etikai tartás és egy az erkölcsbe vetett hittel vállalt gondolati igényesség.
A kevés eszközzel való kifejezés szándéka Berényi Ferencet úgy a formák, mind a színek rendjének alakításában eljuttatta az absztrakt képformálás határáig. Azonban az indíttatás világához való hűség megállította ezen a határon, és az életművének legkiemelkedőbb darabjai közé tartoznak azok a munkák, ahol a narratív tematika az általánosság szintjére fölemelt és ott szorosan kifeszített megfogalmazásban tudott megjelenni.
Vissza 
