Elfelejtett, mellőzött források

Előszó

Napjainkban szinte közhelyszerűen kötelező feladat arról beszélni, hogy a magyar gazdaság és társadalom európai irányú és európai léptékű fejlődésének egyik lényeges feltétele és fontos követelménye "a társadalom szűkített újratermelésének" (Ágh Attila) a megállítása, a humán szféra kiemelt fejlesztése.Divat nemzetközi példákra, főképp távoli országokra, elsősorban az ún. "kis tigrisek" látványos fejlődésére hivatkozva bizonyítani azt, hogy az oktatásra fordított beruházások térülnek meg a leggyorsabban, hogy az általános képzés és a szakoktatás tudatos fejlesztése alapozta meg versenyképességünket a könyörtelen világpiaci versenyben akár Japánnal vagy az Egyesült Államokkal szemben is. Mások az angolszász vagy svéd "oktatási modellek" tanulságait kínálják szelídebben vagy erőszakosabban, újabb üdvözítő utakat jelölgetve közoktatásunk fejlesztésére.
Kétségtelen, hogy sok a tennivalónk. Évtizedek elszigeteltsége, kényszerű - bár fölöttébb kényelmes - struccpolitikája után nyitott szemmel kell(ene) széttekintenünk a világban: mit is lehetne - más kárán tanulva, más eredményein okulva - megszerezni vagy megtakarítani magunknak.
De nem árt néha saját múltunkban sem körülnézni! Mintákat, modelleket, tapasztalatokat és tanulságokat keresni abból a korból, amikor még - úgy mond - Európához tartoztunk. Vagy, legalább is, arrafelé igyekeztünk, amerre a világ tartott. Hiszen a magyar történelemből is felidézhetünk fényes korszakokat, amikor gazdasági-társadalmi fejlődésünk európai irányúnak és üteműnek ígérkezett: a reformkort és 48-49 időszakát vagy a kiegyezést követő évtizedek fellendülését. És jó tudnunk, hogy ezeket a mozgalmas, virágzó korszakokat a művelődés, az oktatás nagy expanziói előzték és alapozták meg: A Ratiok kora a XVIII. század végén és a XIX. század elején, majd az Eötvös-féle népoktatási törvénnyel 1868-ban megalapozott nagyszabású "modernizációs kísérlet" közoktatásunk (és közműveltségünk) demokratikus és polgári átalakítására.
Intézményünk, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum rendeltetésénél és hivatásánál fogva is Janus-arcú. Egyaránt kötelességünk a nagyvilág jelenébe (a jövőnkbe?) és saját múltunkba tekinteni. Meggyőződésünk, hogy amit így elérhető közelségbe hozhatunk - akár a jelenből, akár a múltból származzanak - nem kényszerít feltétlenül új meg új koncepciók koholására, megalapozatlan fejlesztési elképzelések végighajszolására. Kitekintést és visszatekintést jelent, tájékozódási pontokat és irányokat kínálhat útkereséseinkhez.
Úgy tapasztaljuk, hogy a neveléstudomány és a pedagógiai gyakorlat napjainkban érzékenyebbé vált ezekre a jelzésekre. A kettős nyitás - a világ és a saját múltunk felé - új meg új igényeket támaszt. Ezt a múlt felé irányuló érdeklődést akarjuk kielégíteni most eddigi neveléstörténeti kiadványaink - neveléstörténeti bibliográfiák, a forráskiadványok, a tanulmánykötetek és reprintek - nyomába lépő új sorozatokkal: az elfelejtett források közreadásával.
Folyamatok szakadtak meg, értékek merültek feledésbe, a (nem tudományos) politika és a (tudományos) taktika is szelektált, hivatalos emlékezetünk főképp a "haladó hagyományokra" koncentrálódott.
Ez a most induló sorozat természetesen nem pótolhatja az elmaradt és elkerülhetetlen neveléstörténeti kutató- és feldolgozó munkát. Értékeket, hagyományokat mutat csupán fel, érdeklődést akar felkelteni, és - talán - lelkiismeretet ébreszt.
Ezekkel a gondolatokkal köszöntjük az Olvasót.
Az első füzetben sem különlegességeket, szenzációkat kínálunk. Olyan gondolatokat - s talán: gondolkodásmódokat - legfeljebb, amiket elfelejtettünk a hangzatos célok és a szigorú normatívák túlhangsúlyozásának korszakában. A pedagógiai tevékenységnek és e tevékenység elméletének is része kell, hogy legyen az öröm, a siker, a derű, a nevelő egyénisége, a kapcsolatok embersége. Ez volt a válogatás, a szerkesztés "szempontja". Nem törekedtünk teljességre, a közzétett írások nem valami új "koncepciót2 kívánnak tükrözni. Figyelmeztető jelzések csupán a gazdag örökségből, amelyből mindannyian meríthetünk. Vissza