Mangún (dedikált példány)

Fülszöveg

Az őrző könyvének elbeszélője ott csetlik-botlik a gótok, alánok, gepidák, hunok, minden rendű s rangú történeti vagy kitalált népek körében, a science fiction és horror elemekkel tarkított események között: agymosással, kínzással fenyegetett emberek jelennek meg a szemünk előtt, akik még azt sem tehetik meg, amit nálunk az 50-es években a kézenfekvő patkánystratégia diktált, vagyis a túlélés érdekében való megalázkodást. Színre lép az Arany Horda és iker-párja, az Arany Csürhe, végül pedig a nagy ötlet: a hadifoglyok feldolgozása húskonzervvé! A szerző állásfoglalása ebben a rémisztő színjátékban azonban mégsem kívülállóé. Amennyiben program-regény Az őrző könyve - s a mű 1974-es müncheni kiadásának utószava ezt sugallja - úgy H. Gy.-nek bizonyára igaza van, amikor ezt írja: "Ilyen szempontból a népvándorláskori hordák kezére kerülő szuper-technika fekete története az első szisztematikus, korai vádemelés a haladásgondolat ellen, mint amely civilizációnk öngyilkosságának kezdeti fázisa; a folyamat végveszélybe sodor, de nem irreverzibilis és elképzelhető, hogy végső fokon Az őrző könyve az 'elrettentő példázat' jámbor szándékával íródott". Kétségtelen, hogy ez a regény az első, amelyik az elrettentés példázatát a későbbiek során központi ideává növekvő haladás-gondolattal ötvözi, természetesen egyfajta vádbeszéd formájában. Ugyanakkor... a szerző nem tekinti kívülállónak magát: "én is belelőttem a magam csóváját a tűzvészbe; nem égett jobban - nem lángolt kevésbé, mint ahogy égett volna nélkülem" - írja Az őrző könyve utolsó mondatában. Az ótestamentumi szimbolika, az Úr mint "emésztő tűz" és a különféle ekpüroszisz gondolatok alapján felsejlő világégés végül is az egész emberi civilizációval és a mindenkori tradícióval szembeni állásfoglalás jelzése. (Rugási Gyula: XX. századi freskó. H. Gy. életműve 1956-ig (II.) Jelenkor - 1992 február)
(Irodalomtörténet)... Nem tudom felmondani és argumentálni (szerző) erényeit e tenyérnyi helyen csak buzdítom hát mindazokat, kik hallgatnak szómra: ismerjék meg, milyen más számrendszer érveit sorakoztatja fel "az elvárások" magyar irodalma, a nemzeti felfuvalkodottság", a "nagyságrendi nagyzás", az "egy uncia irodalom, kilencvenkilenc uncia politika" felfogás ellen. Vegye eszébe az olvasó példának okáért a 70-es évekbeli listázott hét magyar élköltőről lime a hetek, akik nyolcan voltak: Illyés, Juhász, Nagy, Benjámin, Vaci, Vas, Weöres, Pilinszky); gondolja meg, amit a lengyel irodalom javára íz a magyar ellenében; és válogasson bárhol a kritikai kendermagban: "Mint a galambot etetik"! Csak egy-két szemet kapok ki a kínálatból: Illés Endre titkos temetőjárásai, még titkosabb naplója; "a kivételesen tehetségtelen Rideg Sándor"; Károlyi Amynak, "a magyar költészet nagyasszonyának" eredetisége; Tandori Dezsőnek amaz adománya, hogy "nincs az a tőle teljesen idegen mű" vagy "téma amelyről ne tudna hosszan értekezni"; a magisztrális Domokos Mátyás-esszék, "receptje" (szenvedély, stílus, műveltség, "mester-láttatás"). Szeretnék egy "ridegebb", nem marginális példát is citálni, ám az önálló bírálatokban nem találok. H. Gy. nem büntető, hanem értékfelmutató kritikus. József Attila róla álmodhatta: "Csak az olvassa versemet, / Ki megért engem és szeret". (Kovács Sándor Iván: Könyvjelző. Magyar Hírlap, 1992 február)
(Irodalomtörténet) A cím, a formátum... mind-mind azt sugallja, hogy itt most valóban irodalomtörténetről lesz szó... Talán még a szerző neve sem elég, hogy a küllem okozta félreértést megszüntesse: H. Gy. nem kevésbé alkalmas egy irodalomtörténet szerzésére, mint Babits Mihály... De nem lenne meglepő az irodalomtörténet megfogalmazása Hamvas Béla egykori "hallgatópartnerétől" sem, aki a British Museum könyvtárában érlelődött azzá a literary gentleman-né, aki átvette az angolok understatement-jét, vagyis a kifejezés éleinek olyan letompítását, amely elviselhetővé teszi a leggyilkosabb érvelést is... Lakatos István alázatos segítségével kötetté állt össze az a harmincesztendős kritikai munkásság, amit a szerző... különféle emigráns kiadványokban fejtett ki, lévén, hogy nevét Magyarországon leírni... csak megrágalmazva lehetett... Tehát lehetne irodalomtörténet. Két feltétele mindenesetre megvan. A szilárd szemlélet, amelynek irodalompolitikai fogódzója: a pártállam irodalmi neveltjeit "helyükre tenni"... Másrészt ezt a szemléletet hitelessé teszi az a biztos értéktudat, amely az Ujhold köréhez kapcsolódik (de nem kizárólagos érvénnyel)... H. Gy. többnyire jobban tudja, hogy egy-egy ifjú nagyság öntudatlan titánkodása milyen kontextus eredménye. S ebben van a kötet lényege: írója nem szakadt ki a magyar irodalmi kontextusból. Értékeléseit, bírálatait nem fújta el a politikai változások vihara. Amit ő fogalmazott meg, még vitathatóságaiban sem szorul "átértékelésre". Ami csak lényeges megszorításokkal mondható el hazai habilitált tudósaink irodalomtörténeteiről. (Marx József, Ex Libris. Élet és Irodalom, 1992. 3. 27.)
(Irodalomtörténet) (H. Gy. szerint) az irodalomnak pusztán irodalomnak kell lennie, elutasítva mindennemű társadalmi vagy nemzeti szerepet és szolgálatvállalást, kivált elutasítva az irodalom sejtrendszerébe az elmúlt évtizedekben (és ma is) szüntelenül genetikailag beavatkozó politikát. "Emlékezetes - írja - hogy Illyés Gyula (1965-ben) implicite árulónak bélyegezte azt, aki csak író akar lenni. S ekkor, mint valaha az angol forradalomban a kerekfejűek, akik magukra vették és büszkén viselték gúnynevüket, elfogadtam én is, és konokul eltökéltem, hogy ilyen áruló rangra emelkedjem". Valóban, H. Gy.-t mint irodalomkritikust csupán az érdekli, hogy az óhazából érkező vers, elbeszélés vagy regény valóban költészet és irodalom-e, pontosabban megszólal-e benne az az orpheuszi hang, amely sohasem a népvezéreké, még kevésbé a politikusoké. Eszménye mindezzel szemben az olyan irodalom, amelynek két megvilágító fókusza van: a gondolat és a nyelv, a bölcseleti eredetiség, egyszersmind erudíció és a nyelvteremtő művészet. Az a kritikai rendszer, amelyben élő irodalmunkat megítéli, ehhez a kettős értékigényhez igazodik, és aki ismeri a londoni magyar író munkásságát... az tudja, hogy ez a kettős értékigény szabja meg az ő alkotó tevékenységét is. (Pomogáts Béla: Könyvszemle az éteren. Magyar napló, 1992 május 15)
(Heliáne) H. Gy. életművének valódi arányait és jelentőségét csak most kezdi el- és felismerni a hazai olvasó. Évtizedeken át hozzáférhetetlenek voltak könyvei. Egyik első regénye, az 1947-ben megjelentetett s rögtön be is zúzott Heliáne, most változatlan utánnyomásban került újrakiadásra a Magvető Kiadónál. Megdöbbentő az a kép, amit koráról rajzol, éspedig azért, mert hiteles diagnózist ad mindarról, ami valójában még csak a későbbiekben következett be... minden érték és Szépség prostituálódott... az élet elvesztette magasztosabb (metafizikai) értelmét. Heliáne-Heliosz isten napragyogású testvérpárja... a szemünk előtt változik át "trágyával töltött lány"-nyá... Kacér Évaként... a Pokol erőivel szövetkezik, s szerelmese soha nem érheti el Őt, bármennyire sóvárog utána... Az író alteregója, Bikomutusz Barnabás - a sokoldalú művészegyéniség... a 21. században Európából Panpedelúpe szigetére vetődik a vad yunyurik közé, akik fölött Sors-Isten-Barom uralkodik; ők pedig... Gaogag-liba Anyaistennőt imádják. A szigetlakók... szellemi manipulátora Gabreliusz Gábriel "arkangyal", akit Barnabás is elfogad mesterének...
A panpeszvalgoszi szigetvilág az őskultúrák jellegzetes pan-anyaiságában változatlanul megőrizte az anyagjogot; így hát annak, ki e tájon érvényesülni akar, a Királynő tojókája körül toporogva a megzápulhatatlan tojások dicséretét kell zengenie... H. Gy. vitriolba mártott tollal ecseteli az ámokfutó Hebaminte úr által tervezett "önbeszabályozó és önjavító" Tökéletes Államgépezetet. Az emberek hátába dugott hátgerinckonnektor segítségével hibamentesen lehet irányítani a felsővezetékes rabszolgák engedelmes hadát, akik céltudatosan, az igyekezettől gutaütéses arccal loholnak ide-oda, s nem akarnak mást, mint amit akarniuk kell... Nyilván nem véletlenül került zúzdába ez a könyv rögtön megjelenése után. Hiszen bármilyen "sötét" volt is az a kor, akadtak olyanok, akik tudtak olvasni, s kihámozták a "bolyolult" szürrealista szöveg értelmét. S a "nagyrealizmus" apostolai nagyon is tisztában voltak az effajta "érthetetlen" mű szellemi veszélyességével, "fertőző" erejével... (G. Komoróczy Emőke, Műhely, 1992 január)
(Filozófiai zárlatok) "Babits észlény volt, Weöres Sándor nem volt észlény. Weöresnek - noha eszélyes ember volt és jól eltájékozódott a műveltség hombárcsarnokaiban - minden-de-minden az intuíció membránján keresztül érkezett elméjébe. Akár a Babits, akár a Weöres prózája magasan fölötte áll Pilinszky rendetlen, kusza naivságainak; arról nem is szólva, hogy Weöres a század legnagyobb európai költője s neki Eliot a derekáig sem ér". Milyen megkönnyebbülés ezt olvasni, hisz az ember tudja régen, mégsem merte kimondani... H. Gy. filozófiai zárlatai olyanok, mint ő maga. Szikrázóan kemények, sosem magamórikálók, vitriolosan őszinték és - le merjem írni? - szeretnivalóak. Tán épp azért, mert nem akarnak ilyenek lenni. "Barátom-uram, ellenszenves könyvet adok a kezedbe - ellenszenves ember ellenszenves könyvét. A tetejébe, magam bárhogyan küzdenék ellene - mindhiába: nemcsak együtt kell élnem vele, mintegy összezárva éjt-nap, de ennek az ellenszenves fickónak a bőrzsákjába rekesztve - és véredényeivel, zsigereivel, csontrendszerével és csontja-velejével is azonosulni kénytelen". Így. És a recenzens mi mást tehet, mint behúzza fülét-farkát, veri a kopott írógépét, kevéske elméjéből kicsihol ezt-azt - ami bárgyú sziporka belészorult - közben rettentően fészkelődik a székében, pironkodik, mert arcán érzi azt a távoli tekintetet, és halkan, csak magamagának bevallja, hogy szereti ezt az ellenszenves embert. (Szepesi Attila: Mikroszkóp és melódia. Hitel, 1992 január 22)
(Halálfej)... Egy önmagát kíméletlenül körbejáró, önelemző ember tárulkozik fel előttünk, hihetetlen őszinteséggel, öniróniával. Egy nagy utat megjárt, az időtlenség partjaira érkezett költő rója sorait, látszólag örökösen a halál árnyékában, amely azonban mégis mintha inkább egy állandó díszlet lenne, amely előtt, mögött s amelynek ellenére is az élet felelget az életnek. Nem az elmúlásnak, nem a halálnak... Monumentális monológnak is felfogható H. Gy. alkotása az ember vállalt vagy a sors által rászabott szerepéről. sorsközösség című néhány sorában így beszél: "... mellékalaknak lenni egy shakespeare-i tragédiában, aki a melléadott levéllel tarsolyában hordja tulajdon halálos ítéletét, midnyájan nem ezzel a ránk osztott tökfilkó-szereppel születünk-e, szeretett atyámfia?" (Páll Géza: Könyvespolcunk. Magyarország 1991 május 25) Vissza