Marcal fölött

Előszó

Ifjúkoromban a népi írókon, többek közt Sinkán, Szabó Pálon, Veres Péteren nevelkedve, azt hittem, a plebejus sorból fölkerült, magukat mívelő, művészetben, históriában, társadalombölcseletben is járatos polihisztor parasztemberek inkább csak a Tiszántúlon éltek. Téveszmém addig tartott, míg első könyvheti vándorlásomon, 1955-ben, Vasváron nem akadtam össze egy parasztból lett régésszel, lapszerkesztővel, ki még az állomásra menet is Tóth Árpádról, József Attiláról, Ady prózájának különleges értékéről cserélt eszmét velem.
Azóta már abban is hiszek, hogy egy-egy dunántúli régiónak sajátos szerepe, elhivatása adódhatott költők, művészek delegálásához. Ha a Kabhegy antennája köré húznánk egy 80 kilométer sugarú kört, az 1945 után irodalomba lépett jelentős költők kétharmadát benne találnánk. Netán az is törvényszerű, hogy Veszprémben, Vasban, Somogyban volt legjobb termőtalaja a költőknek, festőknek. S ha igaz, hogy a környezet növényi kultúrája, dús volta a nagy fák ígéretét is magában hordozza, nem véletlen, hogy a somogyi parasztköltők „fekete barázdáin" innen és túl, Takáts Gyula mellett fölléphetett a Tüske-pusztai Sipos Gyula és a vései Bertók László. Ugyancsak kölcsönhatást érzek abban, hogy Kemenesalja tájékán, Egyházashetye és Csönge után Iszkáz két jelentős költőt is adott az irodalomnak. Nem kevésbé tanulságos, hogy ebben a veszprémi, vasi régióban a két világháborút átélt, körülményeik miatt felsőbb iskolákba nem jutott parasztköltők, írók, nyelvileg gazdagabb, formailag, hangulatilag is változatosabb, ízlésben, arányérzékben biztonságosabb művekkel jelentkeztek, mint a más vidékről valók. Legalábbis ezt kell megállapítanom a dákai, Kapcsándy Sándor tavaly tanulmányozott művei után most, Szalóky Károly, egeraljai tollforgató versei és prózai munkái válogatásakor.
Őt magát, a nemrég múlt nyolcvan évest, személyesen ismerni nincs szerencsém, de kölcsönkérhetem költőtársam, Ágh István fordulatos helyszín- és személyiségrajzát, ahogy a Berzsenyinek ajánlott Dani uraságnak című könyve XVII. fejezetében beszámol Kari bácsival való 1980-as találkozásáról. Már a bobai állomáson megköszöni a címére megküldött - ebben a gyűjteményben is olvasható - Hív a ház című költeményt, melyben a gazdátlan pusztuló családi otthonukba invitálja Szalóky, Nagy Béla költő fiait. ,A rövid autóúton megtudhattam, az öreg milyen beszédes, fürge eszű és öntudatos..." Vissza