Medici Lőrinc

Előszó

Az ember arca csak abban a pillanatban kapja meg igazi alakját, amikor a halál mozdulatlanná teszi, megmerevíti. Míg él, az egyén mindig lesz. Létezni csak abban az órában kezd, amikor az egyéniség minden mozgalma, a mélység nagy hullámai éppúgy, mint a gyors viharok, melyek alig szántják az arc és a lélek felszínét, megállnak s elrendeződnek egy tartós minta szerint, mely a pillanatok összegéből, de a hozzájuk tartozó benső tartamból is készül, a pillanatot egyszersmind meghaladva s értelmet adva neki.
Minden arckép a pillanat állhatatlanságáról tesz vallomást ; még azokat is, amelyek megmutatják az állandót az élőlény változásában, meggyengítheti a következő pillanat. Az egyénnek csak egy bizonyos jelenje mindegyik, még erősen átitatja a mult, s elborítják a vékony rétegek, melyek évről-évre betakarják a fa szívét, s bizonyos mértékben jövendőjének hordozóivá válnak. De az élőlény végleges veretét csak az ember utolsó képében találjuk meg : abban, amelyet a halál mintáz a maga kezével, az eredeti terv szerint rendezve a hús és az izmok kötegeit az arc síkjain; ezt a formarendet meg nem másíthatja többé az akarat vagy a véletlen semmi cselekedete. A szerves élet lázadása ily változhatatlan lény alkotása ellen csak egyetlenegy módon nyilvánulhat: minden forma szétrombolásában a formátlanhoz való visszatérés által, a bomlás különös életében, a széteső élet anarchiájához. Vissza