Manet festői életműve

Előszó

"...nem bánnám, ha még életemben olvashatnám azt a csodálatos cikket, amelyet majd halálom után ír rólam." Albert Wolffnak, a kritikusnak küldte Manet e néhány, jelmondatnak is beillő sort, midőn művészi pályája már a végéhez közeledett. Ilyen sors azonban nem csak neki jutott osztályrészül: a Második Császárság hagyományokhoz ragaszkodó konformizmusának légkörében, a két korszak határmezsgyéjén álló Párizsban az értetlenség és a hivatalos körök ellenségességének falába a kor szinte minden nagy festője szükségszerűen beleütközött. Közülük is ő, Édouard Manet szerezte az első tapasztalatokat e téren. Mert szétzúzva az immár kiüresedett sémákat, ő támasztotta a vihart, amely utat tört az impresszionizmus s általában a modern festészet előtt.
Vajon előre megfontolt szándékból, vagy egyszerűen csak ösztönös cselekedetről volt szó? Nehéz a jól álcázott anarchista szerepében elképzelnünk a szelíd, kispolgárian elegáns Manet-t, aki legfeljebb polgári kihágásokat engedett meg magának. Ha előre megfontoltságot tételezünk fel, akkor valamiféle Doktor Jekyllt kellene látnunk benne, aki nappal alázatosan, esetleg színlelt csodálattal járja a párizsi és a külföldi múzeumok termeit, hogy a múlt mestereinek remekműveit tanulmányozza, majd műtermébe zárkózik, és kedvtelve dolgozza át, a nevetségességig elváltoztatva mindazt, amit látott. Meg kell hagyni, nem minden vonzerő híján való elképzelés ez, s hajlamosak is volnánk elfogadni. Azonban, ha kalandosan ábrándképeinket félretéve szemléljük a Reggeli a szabadbant (59. kép), vagy csupán megpróbáljuk megfékezni fantáziánk csapongását, könnyen beláthatjuk, hogy Manet klasszikusok iránti szerelme valóságos vonzalom, s mindaz, amit Giorgione, Tiziano, Velázquez és Goya művészetéből magába szívott, tovább élt benne, bárha a réginek és az újnak abban a csodálatos kettősségében, amely mindig is szálka volt ellenségei szemében. Letűnt századok festészetének döbbent némasága és csendje rejtezik e Déjeuner-ben, s ugyanakkor annak előérzete, hogy azokból a századokból valami immár véget ért, s egy nyugtalanabb, kielégítetlenebb és zaklatottabb világ készül új hódításokra, nemcsak a művészetek terén, hanem a mindennapi életben is (itt van például a vonat, ami nem más, mint kocsi - lovak nélkül). Többé nincs lehetőség az elzárkózásra, az emberek között kell élni, mozogni, rohamléptekkel nekiiramodni, hogy lépést tartsunk a haladással. Mindezt azonban a kétkedés, az ironikus távolságtartás könnyed mosolya hatja át, amely nemcsak a letűnőben lévő világnak szól, hanem egy eljövendő magatartást is előlegez. Vissza