Margit-legendák

Előszó

Életem napja delelőre hágott. Érzem hevét, homlokom verejtékezik. Lenn az ország mérhetetlen síkján, hol nyaratszaka az éretten sárguló élet kalásztengere reng, ahogy delelőre jut a nap, akáclombok, asztagok hűsében pihen meg az aratók szorgos serege: a rendet vágó férfi, a marokverő leány, a tallózó asszony. S a pihenés órájában fönséges a csönd mindenfelé.
Akit Isten közülünk arra szemelt ki, hogy tollával egy életen át nap-nap után betűt szántson, ne várjon aratást. Pihenéshez sem jut. Ha le is teszi tollát, a gondolatokat, amelyek lelkében munkaközben fölrajzottak, nincs, ami tova űzze; az érzéseket, amelyek szívében fölviharzottak, nincs, ami lecsitítsa. Különösen akkor, ha az élet forgatagában, az emberek százezrei között, az egymással vetélkedők, küzdők vásári zajában élete útján egymagában halad.
Ennek a nehéz útnak a felét immár bejártam. Kincset, babért eddigelé nem találtam rajta. Igaz, hogy nem is igen kerestem soha. Nekem sem volt s lehet, hogy nem is lesz aratásom. S ha pihenni szeretnék, nincs, aki homlokomról lesimítsa a barázdákat, nincs, aki derűs szavával fárasztó gondolataimat tovaűzze; nincs, aki szívem fölviharzó érzéseit lecsitítsa vagy ezekkel egyáltalán törődnék. Egyedül járom életem útját - s miközben szemem tétován jobbra-balra néz, lelkem gondolatainak izzó forgatagába a tépelődéshez minduntalan új anyagot vett mindaz, amit magam körül látok. Vissza