Mária apostola

Előszó

Valamit el kell árulnom. Azt, hogy miként született meg ez a könyv. Egy beszélgetés késztetett írásra. Egy találkozás Péterrel, akivel négy évet töltöttünk együtt egy német fogolytáborban. Az eső szemerkélt, a fák virágoztak, amikor megláttam őt Párizs egy kis utcájában. Alig ismertem rá. Öregnek és kimerültnek látszott. Beteg testtel és még betegebb lélekkel jött ki a táborból. „Nem hiszek többet az emberben!" - ismételgette. „ Aljas az ember és önző!" Aztán pedig ezt a hátborzongató mondatot préselte ki összeszorított fogai között: „Felebarátod egyenlő a pokollal!" Egy jól meggondolt kérdésre igy válaszolt: „Igen, én hiszem, hogy van Isten, de csak valami hozzáférhetetlen helyen, míg mi emberek itt lenn a sárban mászkálunk. A kegyelem? Lehet, hogy létezik. De meg tudja-e változtatni az embereket? Vannak szörnyűségek, amelyekhez a kegyelem nem férkőzhet közel, melyek láttára az Isten is eltakarja arcát. „Jól van, Péter, mondtam neki, de mit gondolsz a szentekről?" Erre ő bántó nevetésbe kezdett. „Igen, hiszek a szentekben. Hiszem, hogy léteznek, de nekik más terep, más éghajlat szükséges. Más körülmények, melyek szentté teszik őket. Átkozott talajon nem születnek szentek. Mutassál nekem szentet egy olyan táborból amilyenben mi szenvedtünk. Egy igazi szentet, aki felebarátját többre becsüli önmagánál. Ilyent akarok látni!" Szótlanul néztem rá egy pár másodpercig. Mi lesz Péter, ha elfogadom a kihívást? Ha mutatok egy szentet, egy embert, aki saját kérésére ment a halálba egy társa helyett? Vissza