Mártásból ennyi elég!

Előszó

Kedves Olvasó!
Előszó helyett, egy vallomással kezdem. Soha eszembe sem jutott volna, hogy én a mártásokról valamit is írjak, ha erre, néhai, kedves barátom, Lontai Egon, rá nem beszél.
A barátság, talán túlzás részemről, mert több éves kapcsolatunk elsősorban hivatalos volt. Munkám révén számtalanszor kértem tőle, mint a Hungar Hotels termelési igazgatójától segítséget, tanácsot, hogy ilyen vagy olyan, népes, külföldi delegációnak, hol rendezzem meg a kötelező fogadást. Magyarúl, hol főznek úgy, hogy az elnyerje az idegenek tetszését.
Egy ilyen alkalommal összejöttünk az egyik, sokcsillagos, pesti szálloda éttermi igazgatójának a szobájában. Többen voltunk. Rajtam kívül mindenki érdekelve volt a helyi és az általános, konyhai problémákban. Az étlapok egyhangúságáról folyt a szó. Nagyon rövid az étlap-forduló. Ekkor bátorkodtam közbeszólni.
- "Miért probléma ez? Több mártást kell főzni a konyhákon! Ha az egyszerű, vajas, fehér rántást vízzel engeditek föl, akkor fehér mártás lesz belől, ha tejjel, akkor besamel, ha húslevessel, akkor veluté. Ha a sült szelethez fehér mártást adtok, akkor ez lesz a neve az étlapon, ha besamelt, akkor az, ha velutét, akkor meg amaz. Nincs ebben hamisság - az íze is változik! Vagy ha a vajmajonézeknél a finom-füvek ecetes főzetéből csak a szűrt levet adjátok a tojássárgákhoz és utána - meleg vízfürdőben - a vajat, akkor hollandi mártás lesz belőle. De ha nemcsak a levet, hanem az apróra vágott finom füveket is, akkor már béárni mártás készül. Én igazán nem értem, hogy miért nem főztök mártásokat?
Talán itt alakult át a hétköznapi, hivatalos kapcsolatunk barátsággá. Nem tudtam úgy találkozni vele, hogy rá ne beszélt volna egy mártásos receptkönyv megírására.
Sajnos nem élte meg a könyv megjelenését. Vissza