Előszó
Május volt. A kikelet mosolygóvá tette a földet, fű, fa, bokor illatozott s a rónavári kastély kertje paradicsomhoz volt hasonló.
A tágas kert közepén régi stylusu, de újra és újra kitatarozott...
Tovább
Előszó
Május volt. A kikelet mosolygóvá tette a földet, fű, fa, bokor illatozott s a rónavári kastély kertje paradicsomhoz volt hasonló.
A tágas kert közepén régi stylusu, de újra és újra kitatarozott kastély emelkedett, mely üveges erkélyei, hosszú tornáczai és nagy nyitott ablakaival derült hatást tett az idegenre.
A természet mosolygott, a nap fényesen sütött, a levegőt virágillat tölté be, de a kastély egyik szobájában, ellentéteül e vidámság, élet és természeti szépségeknek: kisírt szemű, komor tekintetű öreg nő ült, mellette középkorú, beteg kinézésű férfi, s előttük fiatal, alig tizenhat éves leányka állt, lesütött szemmel, égő arczczal, mintha halálos Ítéletét várná.
A nő koronkint kénytelen volt beszédét félbeszakítani, izgatottsága miatt hangja elfojtódott zokogásban tört ki, mi azonban inkább harag, mint fájdalom jajjához hasonlított.
- Még mindig e keserűség, anyám; - mondá sóhajtva a férfi, reménytelenül tekintve a leánykára, kinek sugár termete lesütött fejével meghajolni látszott az öreg nő szavai alatt.
Vissza