A bacillus-ember

Előszó

Részletek a könyvből:

"Holdvilágszinű terem, kék és ezüstben tartva. Olyan szag van, mint némely szalónban, ahol sok a virág. A pompás, rugalmas karosszékek szerelmesen ölelik körül az ember tagjait. Mindenki nagyon ki van öltözve, édesem illetve nagyon neki van vetkőzve, mert a helyárak oly magasak, hogy egyenesen megkívánják a szmókingot s a csupasz női hátakat. Bódító szépségű lányok igazítnak el a helyünkre - a páholynyitogatónők.
Most hármat koppantanak s ez annyira hagyományos, hogy az ember meglepődik s nevet rajta. Igaz, hogy ez a háromszoros ütés semmihez sem hasonlít, s nem tudni, honnan jön. Harangütés? "Estéli harangszó"... ez a cím tolakszik fel az emberben önkéntelenül. Pedig dehogy! A láthatatlan zenekar egyszerre megereszt egy akkora disszonanciát, hogy az ember igazán nem tudja, mire vélje s csak tátott szájjal hallgat. Ugyanekkor, - zzsz! - a világítás egy árnyalattal elhalványul.
Még egy akkord (ha ugyan annak lehet nevezni) - zong! - És félhomály. Mi ez? Kint volnánk az éjben? Ó, dehogy. Mozivászon, négyszögű hold, világos, üres, derékszögű keret."

"Ez az elővigyázatosság sem bizonyult elegendőnek. Először egy darázs, majd egy óriási pók kis híján, hogy nem végzett Fléchambeauval, s evvel a történet véget ért volna. A babaházból madárkalitkába vándorolt át a szegény fiatalember. Bence dróthálóval látta el a kalitkát fölül és az oldalain. Pons kékfejű, hegyes gombostűt adott Fléchambeaunak, mely dárdaként szerepelt; evvel védekezhetett, ha netalán egy alkalmatlan légy mégis be tudott volna tolakodni a kalitkába.
Már csak morzsákkal táplálták. Ami a nagyságát illeti, termete a tücsök terjedelméből a katicabogár terjedelmébe ment át. Egy este Ponsnak óriási ijedelme volt: sehol sem látta Fléchambeaut, s éppen egy bolyhos hernyó mászott a kalicka falán, mozgó bajuszhoz hasonlóan... Vaklárma volt az egész: Fléchambeau nyugodtan szendergett egy kenyérmorzsa mögött." Vissza