Előszó
Gondolkozhatnék, hogyan és mit kellene írnom úgy, ahogyan a NAGY emberek írnak, ahogyan újságíróhoz, íróhoz, tanult diplomás emberhez, esetleg politikushoz illő lehetne. De nem gondolkozom ezen, nem foglalkozom ezzel. Nem vagyok sem egyik, sem másik. Egyszerűen ember vagyok. Ember. A szó szoros értelmében. Egy, a közel tízmillióból, aki nem más, mint egy Magyar Állampolgár. Soha nem foglalkoztam politikával, közszerepléssel. Éltem a magam kis életét, tettem a dolgomat.
Voltam én is gyerek, szép átlagos gyermekévekkel. Én még a kommunista rendszerben láttam meg a napvilágot 1972 nyarán, Debrecenben. Most is itt élek. Testvérem nincs, apukám meghalt mikor én 10 éves voltam, így anyukám egyedül nevelt föl, tisztességben, becsületben. Szüleim dolgozó munkásemberek voltak, én is fizikai munkát végző emberré váltam, szabni varrni tanultam, és a férjem is fizikai munkát végez. Nem szégyellem, nincs ebből gond. Egyik ember szakmát tanul, másik pedig azért, hogy gyógyíthasson, taníthasson, és így tovább. Különböző emberek vagyunk, különböző elvárásokkal, igényekkel, gondolkodással. Valamiben mind annyian egyformák, békében, örömben, nyugalomban szeretnénk élni, nevelni gyermekeinket, mindenki a maga igényének megfelelően. Küzdünk, iparkodunk, igyekszünk. Igyekszünk gyermekeinket tisztességben, becsületben fölnevelni, iskoláztatni, mindannyian reméljük, majd a gyermekeink többet tanulnak, többre viszik, mint mi. Ezért dolgozunk, dolgoznánk, hogy nekünk is, és nekik is jobb legyen. Ma már kimerem jelenteni, hogy a jelenlegi helyzetben csak abban reménykedhetünk, hogy túléljük ezt a napot is. Nap, mint nap halljuk a tévében, rádióban, olvassuk az újságban, a neten, ki mit, mennyit tesz zsebre a közpénzből, a mi adóbefizetéseinkből, természetesen jogszerűen, hiszen minden le van papírozva. És még mindig azon gondolkoznak az „okosak" hogy mit vehetünk még el a Néptől! Van egy nagy „hibám", sokaknak hiba, én büszke vagyok rá! Túl nagy az igazságérzetem, túl becsületes, lelkiismeretes ember vagyok. Az a nagybetűs Ember, a szó szoros értelmében. Mond meg az igazat, betörik a fejed! Mindig betört, gyerekkorom óta, még sem tanultam belőle, mert inkább törjön be ismét, de én, nem tűrök tovább! Elég volt! Régóta foglalkoztat már, hogy Emberek, valamit tennünk kell, nem lehet annyiban hagyni amit tesznek velünk ebben az országban. Eddig csak motyogtam, háborogtam, mint nagyon sokan, de nem tettem semmit. Mit is lehetne? Rettenetesen elítélem az agressziót, és mint a történelem annyiszor be is bizonyította, hogy hiába a Népfelkelés, mindig leverték a Népet. Soha nem tüntettem, nem voltam rendezvényeken, ez nem az én világom. Mégis valamit tennünk kell Emberek, mert ha ez így megy tovább, akkor 100 évvel Trianon után, mint Magyarország, és Népe, már nem fog létezni! Valamelyik országnak odaadnak bennünket tartozásba, vagy csak egyszerűen eladnak minket a hatalomban lévő nagy kutyák. Az is lehet, hogy ez a cél, megsemmisíteni Magyarországot, a Magyar Népet.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal