Meddő szüret után... I-II.

Előszó

Részlet a kötetből:

"Az emberiség meghitt szentjeinek karjába előbb egy kisdedet helyez és csak azután borul előttük térdre. Mintha csak tudná, hogy oltalmat és vigaszt ott nyerhet teljes mértékben, ahol egy szeplőtelen kisded mezítelen, rúg-kapáló kis teste fehéríti szelídre a felnőttek arcát.
Háttal feküdtem az üvegajtónak a konyhában és olyan közel éreztem magamat - mint soha senkihez - Istenhez. Elbágyadt mosdatlan valómnak valami sejtelmes derengés súgta, hogy egy nagy kezdés hordozójává avatódtam és talán cseppet sem lepődtem volna meg, ha kitárul légypiszkos üvegű konyhánk ajtaja és azon süveges királyok lépnek be, hogy üdvözöljenek. Onnan tudtam, hogy künn nap süthet, mert ha tenyeremet felemeltem, dédelgető melegen hozzá-hozzáremegett valami s erről tudtam, hogy ez a fény. Az éj folyamán a nagy erőlködéstől vérhályog keletkezett szememen, mely reggelre már annyira bedagadt, hogy mikor felébredtem, nem tudtam kinyitni. Később a bába kimosta, kinyitottam a szememet, de rémülten tapasztaltam, hogy nem látok. Az ijedtségtől sírás vonaglott át rajtam, de mert oly dagadtak voltak szemeim, feszülő kínt idézett elő a könnyeknek kifelé törekvő árja. Sírni nem lehetett... Most magamat megkeményítendő, befelé akartam nyelni, de mert a mérgezés okozta roncsolás még gyenge hegei torkomban a szülés alatti erőlködéstől felszakadtak - ennek rettenetes fájdalom állta útját. A testem komolyan számonkérte tőlem, amit'.pusztítottam rajta, szüksége volt mindenre, hogy tovább adja becsülettel. Én azonban fájdalommal és szégyenemmel eltelten fekhettem csak s néha-néha felemeltem arcom előtt magasra tartott, irígylésreméltó tenyeremet, hiszen csak ezen keresztül érzékelhettem nehezen szült fiúgyerekemet és ha a levegőben apró remegések ütődtek hozzájuk: akkor tudtam, hogy napot sugároz át a konyhaablak üvegje s ott künn még mosolyogni kísérel az itteni őszi világ." Vissza