Megkapaszkodás és elszakadás

Előszó

Az ember életében az elszakadás és a megkapaszkodás egy végtelenül húzódó láncolat, amely nem ér véget a csecsemőkorban. Évmilliókkal ezelőtt elődeink ösztöneivé vált, és fajspecifikus imprintingként, mint "fémbe a sav" belemarta, belevéste magát. Ezért van az, hogy fizikai megjelenései mindig azonos körülmények között jönnek létre, mint pl. a Moro-reflex, de a lelki kötődések és elszakadások átélése függ a személyiségtől és az adott körülményektől. Ez utóbbiak azonban árnyalati különbségek, amelyek mindig az általuk kiváltott reakciók tükrében észlelhetők és különíthetők el jól, ugyanakkor fő lelki vonulataiban ezek is valamennyi embernél egyformán zajlanak le. Mindattól, amibe megkapaszkodtunk, el is szakadhatunk.
Arra vonatkozóan, hogy az egyéni élet már a megkezdése előtt is elszakadással kezdődik, gondoljunk arra, hogy a közösüléskor a mag elszakad a férfitől. Az érett pete a petefészektől. A megtermékenyítés után a zigóta újabb helyen kapaszkodik meg, a méh falában, ahol fejlődni és növekedni kezd.
Az érett foetus a szüléskor elszakad az anya testétől és "beleszületik" egy "ellenséges, kínokkal teli" világba, ahol az anya szeretetet sugárzó testébe kapaszkodik. Az édesanya idővel nem szoptatja tovább, hanem elválasztja. Ez a csecsemő életében újabb elszakadás. A világgal való ismeretség során, életkorokhoz kötve, nagy vonalakban a pedagógia és pszichológia így jellemzi a megkapaszkodást és elszakadást: "szoríts magadhoz, tégy le, engedj el."
A szülőktől való elszakadás - tisztes polgárcsaládok esetében - csak jelképes. A nem "vad ember" a megházasodott gyermekeit nem löki el magától végleg, sőt ők, az új helyzetben is keresik a kapcsolatot és más szinten, de újra kapaszkodni próbálnak a szülőkbe. Vissza