Előszó
Részlet:
John Keats
ÓDA EGY GÖRÖG VÁZÁHOZ
Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz, s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
oh, lombdiszed közt ily legenda él?
mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
vagy más ég s föld? kik e vad némberek?
őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?
.........................................
Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s oh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég.
...................................
Oh, antik karcsuság, szelid ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
oh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s míg új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!"
Tóth Árpád fordítása
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal