Megrabolt ifjúság

Előszó

Csaknem hat évtized telt el azóta, hogy a II. világháború utolsó hónapjaiban, a Harmadik Birodalom legvégső tartalékaként, összegyűjtötték a zalai leventéket, és a hadműveleti területekre vezényelték őket. Sorsukról, történeteikről évtizedekig beszélni sem nagyon lehetett: a szovjet fogságba került leventéket háborús bűnösökként kezelték, hosszú évekre munkatáborokba kerültek, és külön harcot kellett vívniuk rehabilitációjukért, a nyugati frontra kerülteket pedig (ahogy ezt Bicsak József is megrendítően leírja) állandóan körüllengte a nyilasság, a fasisztákkal való kollaboráció gyanúja.
A hallgatást először Rózsás János törte meg, aki megrendítően hiteles írásaiban idézte fel a szovjet lágerekbe hurcolt kanizsai gyerekemberek szenvedéseit. Azután a 8o-as évektől más zalai leventék is emlékezni kezdtek; kiderült, milyen sokan voltak a Boden-tó partján. Bécs Ernő, a tragikus sorsú költő 36 év elteltével zarándokolt vissza a „megrabolt ifjúság" színterére; verseiben vissza-visszatérnek az elszenvedett borzalmak. A zalaegerszegi Árvai István is szükségesnek látta megírni emlékeit; neki, a zsidó származású fiúnak ez a deportálástól való megmenekülést is jelentette. Sokat mesélt kalandjaikról Hules Béla, a másik nagyszerű irodalmár - de ő is sírba vitte történeteit.
Bicsák József, aki a zalalövői leventékkel hagyta el az országot, naplót vezetett a velük történtekről - ez a napló megmaradt, szerencsésen átvészelte a történelem viharait, a légitámadásokat, a lövészárokharcokat, motozásokat. A sorokat olvasva képet kapunk a front mögötti, maradék Magyarország nyilas uralom alatti életéről, a leventék Németországba szállításáról, kiképzésükről, melynek értelme nem volt, s csak a velük kapcsolatba kerülő magyar katonáknak köszönhették, hogy nem SS-önkéntesként kerültek hadifogságba. Vissza

Fülszöveg

Bicsák Józsefnek hívnak, Zalalövőn születtem 1927. október 12-én. Édesapám Bicsák József kőműves volt, az első és a második világháborúban sokat katonáskodott. Kilenc osztályt végeztem. Keszei plébánosunk kispapi hivatást javasolt számomra, de a háborús állapotok ezt meghiúsították. Szerettem a fával bánni, így az asztalos szakmát választottam 1944. január 1-jén. Dúlt a háború, közeledett a front, a leventéknek légoltalmi, és őrző-védő szolgálatot kellett teljesíteni fapuskával. Novemberben négy levente korosztályt riadókészültségbe helyeztek (mozgósítottak), hogy gyalog Németországba indítsanak, majd decemberben ismét. Az állandó légiriadók, bombázások azonban ezt nem tették lehetővé. Addig is hadimunkákra köteleztek. Aztán 1945. januárban jött a hátba döfés: „A zalaegerszegi m. kir. járási és városi leventeparancsnoksággal egyetértésben felhívom az 1926., 1927., 1928., 1929. születési évfolyamhoz tartozó, eddig visszatartott levente ifjakat, hogy útba indítás végett január 23-án 8 órakor a zalaegerszegi vasútállomáson a szállítmány vezetőjénél jelentkezni kötelesek... "Majd transzportunkat elindították.
Körülményesen érkeztünk meg egy romvárosba, Friedrichsafenbe. Fél óra alatt civil leventékből a Luftabwehr katonái lettünk. A lélekcsonkító hatásban, mint emberfeletti, értelmetlen próbatétel, kényszerű önfeláldozás... Ezek után a tetszhalál állapotában éltünk, SS-be kényszerítés, a tizedelés kilátásba helyezése. A rettegés, a félelem, az éhezés, bombázás gyötörte, ritkította sorainkat. A front... borzalmas várakozás, a halál közelsége mikor vet véget fiatal életünknek. Majd a francia idegenlégió fogságában, ahol az élelmezés egyenlő volt a nullával, megfőztük a csalánt, lósóskát is.
Végül jelentkeztünk parasztcsaládokhoz dolgozni. Reinhard Sauterékhez kerültem, családtagként éltem köztük. A jó konyha hamar talpra állított. A lányokkal gyorsan barátságot kötöttünk, feledtették velünk a borzalmas háborús napokat. Szép, feledhetetlen szerelmek alakultak ki, a honvágy azonban nagyobb volt, és megszöktünk. Viszontagságok között tértünk haza öten, lövői fiúk. Azonban magyar földre téve a lábunkat nem hazaárulónak járó fogadtatást képzeltünk el. Minden illúzióm elszállt pillanatok alatt. Megérkezésem annál nagyobb örömet, boldogságot hozott édesanyámnak, aki átölelhette halottnak hitt fiát. Majd a testvéreim is kitörő örömmel fogtak körül, hogy üdvözölhessenek, megölelhessenek.
A forradalom után megnősültem. Két gyermekünk született, egy fiú és egy lány, valamint három kislány unokám boldogít. Azóta is Zalalövőn élünk csendes szeretetben. Ígéretemet a családnak és a lányoknak csak évtizedek múltán tudtam beváltani. „A megrabolt ifjúság" földjére csak a 90-es években jutottam el a családommal, és hova lettek a boldog szereplők, nem tudom. A Sauter családból csak Reinhard és Ludvig élt 1998-ban. Vissza