Mesterek szenvedése és nagysága

Előszó

Ama feladat előtt, hogy Önöknek Goetheről beszéljek, egy emlékhez, élményhez menekülök, amely felbátorít s vállalkozásomat törvényesíti, ez pedig mindenben a legjobb és a döntő. Fölidézem azokat az ostromló érzéseket, amelyekkel évek előtt első ízben végigjártam Goethe szülői házát a frankfurti Hirschgrabenen.
E lépcsők és szobák stílusa, hangulata, légköre ősidőktől ismerős volt. Arra az »eredet«-re ismertem, amely a könyvben, életem könyvében áll, de ugyanakkor itt kezdődött a szörnyű nagyság is. »Otthon voltam« s mégis félénk kései vendég a géniusz ősi légkörében. Otthoni fészek és Nagyság érintkeztek. A muzeálissá vált patrícius-polgáriság halkan jelentkező kegyelet tárgyaként, mint a hős bölcsője; a rangos-jómód, amelyet megőriztek és szent tiszteletben tartottak a fiú kedvéért, aki hátrahagyta - milyen messzehagyta! - és a végtelenbe nőtt: néztem, magamba lehelltem és a meghittség és áhítat közti vívódás felolvadt abba az érzésbe, amelyben alázat és magunk igenlése kiegyenlítődnek: mosolygó szeretetbe.
Goetheről csak szeretettel szólhatok, vagyis olyan bensőséggel, amely csak azért nem visszatetsző, mert enyhíti az eleven tudat, hogy semmivel sem lehet összemérni. Hadd hirdessék a csúcsait történészbúvárok és kultúremberek, akik a tiszta megismerés alapján rátermettnek érzik magukat a legnagyobb magasságra, - ámde ez egészen más, mint hogy lényegének részesei legyünk és csak ehhez, tehát nem a szellemhez, hanem az emberhez, a goethei természethez próbáljunk valami joggal, valami móddal hozzászólni. Csupán önnön lényéből, önnön létéből, tehát bizonyos családias tapasztalatból, az »Anch'io sono pittore« gyerekesen-büszke együttérzéséből kiindulva beszélhet magamfajta ember Goetheről és miért tagadjuk le egy olyan felismerést, olyan jogot a bizalmasságra, amely már messze a személyfölöttibe, a nemzetibe nyúlik? Vissza