Angol, német és orosz nyelvű összefoglalóval. Megjelent 350 példányban.
Előszó
Az új tantervek bevezetése óta közel négy év telt el, és egyáltalán nem mondhatni, hogy az oktatásüggyel kapcsolatos viták lecsillapodtak volna. A tantervkészítő és a tantervi bevezetést irányító...
Tovább
Előszó
Az új tantervek bevezetése óta közel négy év telt el, és egyáltalán nem mondhatni, hogy az oktatásüggyel kapcsolatos viták lecsillapodtak volna. A tantervkészítő és a tantervi bevezetést irányító apparátus joggal gondolhatja, hogy döntéshozó mechanizmusába eddig még soha nem épült be ennyi vitafórum, soha nem volt még ilyen lehetőség az érdekes nézetkülönbségek feltárulására, azok egyeztetésére, s teheti fel a kérdést: miért nem jött létre akkor a koncenzus? A szaktudomány képviselői viszont, beleértve a pedagógiai kutatógárdát is, nem kevesebb meggyőző erővel állítják, hogy bár a véleményüket elmondták, sőt le is írták, az mégsem jutott kellően érvényre a reformmunkálatok során. Miért kérdezték meg akkor őket? A pedagógus-társadalom döntő többsége pedig azok közé a reformok közé sorolja a jelenlegit is, amelyet már megint előkészítés nélkül és a fejük fölött hajtottak: végre a tanügyigazgatás irányítói. Mégis kinek a dolga ez, ha nem azoké, akik nap mint nap csinálják? A munkahelyek és a felsőfokú szakképző intézmények általános és folyamatos színvonalcsökkenésről beszélnek. Hogyan lehet így az intenzív fejlesztésre áttérni? Ezek a tünetek komoly dilemmák elé állítják a távlati oktatásfejlesztésen dolgozó kutatókat. Például minket is, akik a társadalomtudományi képzés megújításával foglalkozunk. És ha a kompetencia kérdését boncolgatjuk, rá kell jönnünk arra, hogy az oktatásügy azért közügy, mert szolgáltatás is, amiben mindenki kompetens, legalábbis a fogyasztás szintjén. Úgyis, mint közvetlen fogyasztó /szülő és tanuló/ és úgyis mint közvetett fogyasztó /társadalmi termelő/.
Vissza