Mi kell a halhatatlansághoz?

Fülszöveg

Hámos György humoros és szatirikus írásaival tette a nevét feledhetetlenné. Tehetsége természetéről, mely Karinthy Frigyessel rokonítja, így vall egy szerény és önérzetes írásában: "Humorérzékem elég korán kifejlődött. Szerencsére arra is rájöttem idejében, hogy minálunk humoristának lenni: kétes dicsőség. Láttam, hogy oldottabb lelkületű irodalomtudósok és kritikusok, akik rengeteget nevettek Karinthy Frigyes írásain, hálából mindent elkövettek, csak hogy kimentsék őt a humoristák feledésre szánt, szomorú menetéből. Leendő dicsőségem megóvása érdekében, továbbá a filológusok munkájának megkönnyítése végett hosszú időn át azon ügyeskedtem, hogy humorom megnyilvánulását megakadályozzam... Esztétának tettettem magam, szerkesztőnek, novellistának, sőt költőnek is. Mondhatom, nem volt könnyű sorom. Ha olykor, pusztán megélhetési megfontolásból, egy-egy vígjátékot írtam, rémülten kellett tapasztalnom, hogy a közönség nevet azon, amit írtam. Ennek nem lesz jó vége - furdalt a lelkiismeret -, egyszer azt mondják rám: humorista. Ilyenkor gyorsan kritikai tanulmányokat kezdtem írni, és komoly művészeti folyóiratok szerkesztésébe vetettem magam. De már késő volt. Nem akadt olyan új ismerősöm, aki nevem hallatára igen alapos kritikai tanulmányaimat, publicisztikai cikkeimet vagy a nagy gondossággal szerkesztett művészeti folyóiratot emlegette volna. Annál több olyan, akinek - őszinte ijedelmemre - szélesre derült az arca... De be kell vallanom azt is, hogy az emberek nevetése, amely mégiscsak az öröm egyik szerény megnyilvánulási formája: jóleső izgalmat keltett bennem, sőt meg is hatott. Hogyan lehetne úgy nevettetni - töprengtem sokat -, hogy az ember mégse legyen humorista? A humor nélküli nevetés problémáját, sajnos, nem sikerült megoldanom, ami sok keserűséget okozott nekem. S ez így ment egészen a halálomig." Vissza