Raffaello festői életműve

Előszó

"Ma feleségem és én ellátogattunk a Palazzo Pittibe..." - jegyzi fel Naplójában Nathaniel Hawthorne. 1858. június 10-én történt, és az író, aki konzul Liverpoolban, néhány éve Európát járja az amerikaiak következetességével és azt mondhatjuk, tervszerűségével: saját életének igyekszik valaminő értelmet keresni két kultúra felmérése és szembesítése útján. "Abból, amit láttam, a képgyűjtemény... a legérdekesebb, és képtelen vagyok, sohasem leszek képes kiemelni belőle egyes festményeket... De a világ legszebb képe, erről meg vagyok győződve, Raffaello Madonna della sediája. Már száz metszetről és másolatról ismertem, és ezért meghitt szépséggel ragyogott rám, jóllehet sokkal csodálatosabb annál, mint amilyennek valaha is láttam. Egy művész éppen másolatot készített róla, és minden bizonnyal nagyon hű kópiát produkált, ám természetesen anélkül a rejtélyes nem-tudom-mi nélkül, ami a képet csodává teszi."
És végül, mintegy összefoglalva gazdag benyomásait a firenzei múzeumokban tett látogatásai után: "Nagyon különös egy képről, mégpedig egyazon kép arculatáról írt kritikákat olvasni, amelyeket jó ízlésű és érzékeny emberek írtak, és felfedezni, mennyire különböző végkövetkeztetésekre jutnak. Mindegyikük a maga módján értelmezi, a festő pedig talán olyan jelentésre gondolt, amelyet közülük egyik sem ragad meg; vagy esetleg rejtvényt adott fel anélkül, hogy akár maga is ismerte volna a megfejtést. Mindenesetre a festőnek akkora szüksége van a szemlélő érzelmeiből és fantáziájából jövő segítségre, hogy sohasem lehetünk bizonyosak, a kép mekkora részét alkottuk mi magunk. Kétségtelen, hogy - bizonyos határok között - a közönség helyesen cselekszik, és szilárd talajon áll, amikor századokra érvényesen kimondja, hogy egy kép nagy mű. Így van: nagy szimbólum, amelyet nagy elme alkotott; de ha egy valamit jelent, úgy tűnik, mintha ezret jelentene, és gyakran egymásnak ellentmondókat." Vissza