Míg vándorként élünk e testben

Előszó

Kronosz, az Idő, e néma csendben szálakat és sorsokat szövő nagy erő, annyi alattomos gáncs ellenére, ím megengedte s helyeselte, hogy mint 7 esztendeje az első idézetnaptár, harmadik nővére, a „Míg vándorként élünk e testben" kötete is - épp advent hónapjára elkészülhessen.
Ünnep ideje ez, mi esély és meghívás is mindenkor arra, hogy bátran, minden erőnk mozgósításával; korosztálytól és rémnapoktól függetlenül: itt és most, akárcsak a természet, folyton újra nekilássunk, ne csak a hagyományos nagytakarításnak, de valódi megtisztulásunk és megújulásunk, szó szerint ránk váró munkájának.
Túl sokat, nem ritkán egy pszycho-terror módszereivel, de mégsem áldásosan ismétlik ma, hogy a század krízise, válsága minden krízis. E válság azonban nem fordulhat jóra, ha az egyes ember továbbra is éretlen módon, a tunyaságig elszórakoztatva, vagy saját magát halálra hajszolva, mindezt egyre több gyáva-rezignált árulással tetézve csak mások tetteire sóvárog: miközben belső higiéniáját, alapvető tisztességbeli kérdéseket, szellemi magatartását önmaga lealázásáig hanyagolja. Külső és belső elválaszthatatlan összefüggenek, s ma már a vak is látja, hogyan szennyeződhet el „Balkánná" tunyulva egy ország, önmaga közrejátszásával. Egy nyugati ismerős így fogalmazta meg valódi véleményét: nálunk közmondás tartja: „szegénynek lenni azt szabad, de elpiszkolódni nem!" Ilyen állapotok között csupán kétes kirívás marad, éspedig igen jogosan, mindenki szeme láttára, a kevéske pénzes tízezer jóléte. De a számítás és a pénzsóvárgás tenyészete dívik szerte a földön, s lerí, fiatalról, öregről, parasztról vagy városi törtetőről: ebben a malomba őrlődik, szó szerint a csináltatott kamu 17 éves csakúgy, mint a cukros-beteg, azaz önzéséből rég kimozdíthatatlan, túltápláltságban senyvedő, rengeteg nagyszülő. Hála? Átérzett köszönet? Megbecsülése mindennek ami mégis van: vagy kinn, a természetben közösen átélt bensőséges ünnepek? Mit lát és hall, honnan tanulja a szépet és a jót, a nemes egyszerűséget a mai gyermek? Hiszen mindez lehetetlen is, ha szellemét lelkét semmivel sem táplálja az ember s így maga engedi és hagyja képességeit elkorcsosulni. A lélek erőinek parlagon hagyása, az álkultúra illúziói és mindennemű hazugságok felhalmozódása salakot és tisztátlanságot termel, ami megérdemelten torkoll idővel a „stressz" csapdájába s millióknál az alkohol tragédiájába. Elodázhatatlan és megkerülhetetlen emberiség-kérdések tornyosulnak ma elénk, mind szigorúbb sürgetéssel nyomulva „privát" szféránkba is. Vissza