A tragikus életérzés

Fülszöveg

"Még meg se szólalt az ember, Unamuno már ellentmondott neki" - így emlékezik Madariaga A tragikus életérzés szerzőjére, aki letörölhetetlenül rányomta személyisége és roppant életműve bélyegét századunk első harmadának spanyol szellemiségére. Miguel de Unamuno (1864-1936) annak az úgynevezett 98-as nemzedéknek volt a vezéralakja és egyik legtermékenyebb, legsokoldalúbb - író, költő, gondolkodó - tagja, amely egy nagy nemzeti kudarc, az elveszített spanyol-amerikai háború válságos történelmi pillanatában kereste önmaga és a spanyolság helyét két korszak határán, egy régimódi spanyol társadalom és szemlélet alkonyán és egy zajosan és veszélyesen megújuló világ hajnalán. Korával együtt hányódott kétség és remény közt, és ez a szenvedélyes kételkedés lett Unamuno, az ember és a művész fő ihletforrása. Az ősi salamancai egyetem tudós görögtanárának és rektorának, az örök ellenzékinek meg is gyűlt a baja minden rendszerrel (királysággal, köztársasággal, falangista renddel), minden etnikai környezettel (baszk földjeivel csakúgy, mint a spanyolkasztíliai "anyanemzettel"), minden világnézettel, a spanyol maradisággal és reformgondolattal, a hagyományos és divatos istentelenséggel és a hivatalos katolicizmussal, amely még A tragikus életérzés megjelenése (1913) után több mint négy évtizeddel is fontosnak tartotta, hogy egyházi indexre tegye ezt a művet. Mert ebben a nagy hatású világnézeti esszében is főleg a kétség uralkodik. Unamuno - a "protestáns szellemű katolikus" - költészettel átszőtt filozófiája Kierkegaard-ral, Nietzschével össze-összecsengő, elkeseredett tudás és tapasztalat birtokában kiábrándult, életidegen emberi eszünk felesel oktalanul életrajongó és túlvilágra, öröklétre vágyó emberszívünkkel. Unamuno nyughatatlan világában ez az eldöntetlen és eldönthetetlen küzdelem az örök ember életérzésének örök tragikuma. Vissza