Miklóssy Gábor növendékei

Előszó

Jött a hír a postán, hogy 1998. december 21-én a Mester már csak volt...
Látszólag a közös kiállításunk álma omlott össze. Nem hittem a szememnek, nem igaz, nem lehet igaz. Nyugtatom magam. Ó, dehogy, ma is itt van velünk, köztünk a "Mester", bennünk él elevenen, hozzánk szól naponta, hetente, és mi visszakérdezünk. Hiszen mi mindent neki köszönhetünk, nyelvünk szépségének a megismerését, mert úgy beszélni művészetről még soha senkit nem hallottam azóta se. Neki köszönhetjük a művészi anyanyelvünket, az értelmesen csengő kritikát. Ami a mai napig hiánycikk mifelénk. Ez a kemény, de őszinte, tiszta kritika tele volt szeretettel, a jobbítás szándékával, hogy megértsük azt, amit kér, azt, ahogyan kéri azt, hisz ez azt jelentettek, hogy "ne szédelegjünk jobbra vagy balra, ne loccsanjunk ide-oda, mint lavórban a víz". Kérte és várta tőlünk, hogy mindig az értelem, a megértés dominálja tettünket, hogy "a szándékosságunk és a véletlen által nyert eredményeinket ne öntsük ki a lavór vizével együtt", hanem ismerjük fel és őrizzük meg kis és nagy eredményeinket egyaránt. Többször hangsúlyozta, hogy bátran kísérletezzünk, de ugyanakkor tudatosítsuk magunkban, hogy hogyan s mit akarunk. A számonkéréskor jó néven vette, ha tudtunk őszintén arról beszélni, hogy mi nem sikerült és miért. Nemegyszer hangsúlyozta, hogy a képet nem megfesteni kell, hanem tudni kell abbahagyni. Értetlenséget és meg nem értést tapasztalva, nem adta fel, ilyenkor fordult az irónia fegyveréhez, és győzött... Vissza