Előszó
Erdély történetének közkedvelt, ámde a történészek számára bizonyos vonatkozásában veszélyeket rejtő forrásait jelentik az emlékiratok. Miért ne kedvelnénk őket, mikor közöttük több irodalmilag is értékes alkotás található, olvasmányosak, ugyanakkor a történelmi feldolgozás számára is könnyen felhasználhatóak. Nem lebecsülendő, hogy darabjaihoz könnyebben hozzáférhetünk, mint a levéltári forrásokhoz, s általában még a sok évszázados, nehezen olvasható kézírással sem kell bajlódnunk, hiszen napjainkra jelentős részüket nyomtatásban is kiadták. Veszélyüket szubjektivitásuk jelenti, a szerzők igyekezete, hogy saját cselekedeteiket jó színben tüntessék fel, néha bizony - szépen megfogalmazva - rugalmasan kezelve a történelmi tényeket is. Az irántuk ébredő bizalom nem egy téves történelmi megítéléshez vezetett. A fejedelemség kora iránt erős nosztalgiát érző, a 18. század elejének változásait rossz szemmel néző Apor Péterről tudjuk, hogy mindennel elégedetlenkedő, összeférhetetlen öregúr volt, zsörtölődése, írásának közvetlen hangja mégis bizonyos szimpátiát ébreszt iránta. Apafi fejedelmet azonban a történészek igyekezete sem tudta egyértelműen tisztázni a Cserei Mihály által neki tulajdonított, s a Jókai Mór regényeiből a közvéleménybe is átkerült kedvezőtlen tulajdonságok alól. Kemény János vagy Bethlen Miklós önéletírásai azonban mind a mai napig a 17. századi Erdély sokat forgatott és sokat idézett forrásait jelentik.
Múltunkról az emlékiratoknál hívebb, a valósághoz jobban közelítő képet tudnak kínálni a levelezések. Tartalmuk persze rendszerint korántsem olyan érdekes, mint az emlékiratoké, hozzáférhetőségük is komolyabb erőfeszítést igényel. A belőlük szerzett ismeretek azonban - mivel a szerzők nem önigazolásra, saját szerepük tisztázására szánták őket közelebb állnak a valósághoz. A legutóbbi évtizedekben a történetírás is kezdi felfedezni értéküket. Az emlékiratíró Bethlen Miklós 700 levelét ma két vaskos kötetben olvashatjuk, még ha ez a leveleskönyv nem is olyan könnyű és érdekfeszítő olvasmány, mint a - jóval az események után, bécsi fogságában írt, átgondolt - visszaemlékezések. Igaz, éppen a korábbi erdélyi kancellár levelei szolgáltathatnak jó példát arra, hogy írójuk általában jól emlékezett életének korábbi eseményeire, s - ahogyan a leveleket kiadó Jankovics József fogalmazott -, „nem deformálta programszerűen az eseményeket és a tényeket". Az Önéletírás és a levelek adatai azonban mégsem mindenütt fedik egymást, elhallgatások, aránytalanságok előadásukban is előfordulnak. Példája is erősítheti azt a feltételezést, hogy a levelekből, mint forrásokból, általában teljesebb, hitelesebb képet kaphatunk a múlt eseményeiről, mint az emlékiratokból.
Csáky Kata grófnő (1726-1794), jelen kötetünk központi alakja, nem az erdélyi történelem kiemelkedő korszakában, a fejedelemség korában élt, s nem is tartozott az erdélyi politikai élet elsőrendű szereplői közé. Leveleiből sem maradt fenn olyan tömeg, mint a korábbi kancelláréból. Az arisztokrácia tagjaként azonban sokat látott, tapasztalt. Bár élete java részét Erdélyben töltötte, birtokainak szétszórtsága eleve utazásokra kényszerítette.
Vissza 
