Misekönyv a Missale Romanum szerint

Előszó

A szentmise szertartásai az egyházi hitélet egyik legjelentősebb része és megnyilvánulása. Az áldozat minden népnél s minden időben a vallási élet középpontjában állt. A keresztény vallás csak egyfajta áldozatot ismer: Krisztus véres önfeláldozását a kereszten s e véres áldozat vérontás nélküli, titokzatos megújítását oltárainkon, a szentmise áldozatában.
Már az őskereszténység, mint szent Irén lyoni püspök-vértanú (szent János apostol tanítványának, Polikarpnak tanítványa), a szentmisében látta azt a "tiszta ételáldozatot", melyről maga az Isten hirdette előre az ószövetségben, hogy a megfertőzött levitai áldozatok helyére fog lépni s Isten nevének dicséretére "napkelettől-napnyugatig", "minden helyen s minden nemzetben" illatos áldozatként fog ég felé szállni. (Mal. 1, 11). Ez az a "Melkizedek rendje szerinti kenyér- és bor áldozat", melyről a próféták szólnak (I. Móz. 14, 18; Zs. 109, 4.); ez az ószövetség egész előképes áldozatrendszerének gyönyörű teljesülése.
Már szent Pál apostol szerint a szentmise a keresztények voltaképeni megkülönböztetője a zsidóktól és pogányoktól (Zsid. 13, 10), melyhez ugyanezen okból félő tisztelettel s nagyrabecsüléssel ragaszkodott már a katakombáknak s az első vértanuknak egyháza; legrégibb szertartási könyveink s az egyház nagy atyái, mint szent Ciprián és aranyszáju szent János, "nagy áldozatnak", "borzalmas", "rettenetes", "megrázó", "titokzatos áldozatnak" nevezik, melyben Jézus Krisztus, a "Főpap és áldozati Bárány egy személyben" "leölve és feláldozva fekszik előttünk", "leölve a titokzatos áldozati késsel" (Nazianzi Gergely). Vissza